Fraternity-Testvériség, 1951 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1951-02-01 / 2. szám
6 TESTVÉRISÉG még mindég az egész rokonságot értették.) Fogalma sem volt, mi köze Miklósnak az egész rendezéshez, hiszen még nála is távolabbi rokon, de azért készülődött. Takarították a kocsit, amit siralmas állapotban húztak ki a színből, az öreg kocsis, Groza, javítgatta a parádés szerszámot és a vedlett libériát. Rozsályi Lidia, aki a házat vezette, bolondnak mondotta Dani bátyját és a héten át nem szóltak egymáshoz, ami különben igen gyakran megesett. így aztán a diszmen- tének megereszkedett gombjait és fölfeslett zsinórját, nem volt, aki fölvarrja. No, de egy napot még kibír a ruha, ha negyven éven át kitartott. Az egész terv Berenczei agyában fogamzott. Fölrázni még egyszer ezt a magábaroskadt, tengődő, szétzilált megyét (vagyis rokonságot) és fölhajtani a megyevárosba. Oda, ahol valamikor jókedvűen, rátartin robogtak és csinálták a politikát, tisztujitást, a bálokat, a pletykákat. Megmutatják, mik voltak ők régen, megmutatják az uj “uraknak,” bámuljon a román prefektura, a városháza, az ide csődült hordanépség. És lássa még egyszer az itt maradt magyarság a régi idők visszarévülő emlékét. így valahogy gondolta el ezt Berenczei Miklós, aki az egész ötletet végigdolgozta: mindenki a régi szokás szerint, (aki teheti, négyesfogaton) a régi libériákkal, mentében, a nők pártás ruhában.... és mindenki eljöjjön.... Ha látta volna Rozsályi batárját és lovait, nem igen küldött volna ide levelet. A hintóról kiderült, hogy a bőrhuzat föl van szakadva. Eddig a hibákat jótékonyan elfeledték a pókhálók, a padlásról lehulló szénamurva és szalmatörek. A nyergesló pedig, enyhén szólva — érzékeny volt első jobb lábára. Rozsályit ez nem izgatta; a bőrülésnek amugyis nekifesziti a hátát, a nyerges pedig megembereli magát a városban arra a negyedórára. Csak azért is elmegy, mert Lidia kinevette. Lidia pedig fejét csóválgatta: Oh, a vén szamár! Most jön rá a bolondja. Csúfságot hoz az egész megyére. Tisztára megereszkedett az a kevés esze! Máskülömben a megyének, vagyis a rokonságnak sem volt olyan rózsás a helyzete. A kocsis-libériák még csak előkerültek a ládákból, de a diszmentéket, illetve a gombjait, meg a forgókat olyan helyről kellett visszavenni, ahol “megőrzésre” helyezték el. Újabban azt találták, hogy a ház nedves és a drága ruhák tönkremennek. A négyesfogathoz is kellett kölcsön kérni két lovat. Folyt a készülődés és most már csak az volt a kérdés, hányán jönnek össze. Akkor csodálkoztak el, amikor a megyeváros felé hajtottak. Némelyik utón öten-hatan is összetalálkoztak. Leszállottak, örvendeztek egymásnak. Ráértek, mert az esküvő délre van kitűzve. A távolabbiak még előtte való nap elindultak és egy közbeeső rokonnál háltak. Most tudtak meg közelebbit a jobban értesültektől, akikhez még ideje volt Miklósnak elfutni. A városhoz érkezve, gyönyörű trappra váltottak a lovak. Az öregebb kocsisok még tudták a módját, feszesen ülni és mégis könnyű kézzel kormányozni, a fiatalabbak pedig ellesték tőlük a széptartást. Jöttek a Szu- hányiak, a Domaháziak, Kohóiak, Berenczeiek, Helme- czyek, Paládyak, Böszörményiek, Pátyodiak, Béltekyek, Bakók és a többiek. A nagy kavargásban alig lehetett számon tartani őket. Itt volt az egész megye, ahogy Miklós elgondolta. Mire a megyeházra érkeztek a városba vezető sokféle útról, már megmozdult az egész város, ami sejthető volt, mert húsz éve ilyet nem láttak az öregebbek, a fiatalok pedig itt-ott hallottak róla. Berenczei Miklós úgy ült a kocsiján, mintha semmi sem érdekelné, maga körül, pedig szemehéján és minden pórusán keresztül feszülten figyelt. A megyeház tömve, az ablakok tele, a rendőrök a járdára szorítják vissza a tömeget, ami állandóan az úttestre csordul. Mindig több rendőr jön ki a régi megyeház udvaráról. Az ám, a megyeház, vagyis a prefektura ablakai is benépesültek. A tömeg egyremásra éljenezte a megérkezőket és adták szájról-szájra a neveket. A prefektus szintén az ablaknál állott, hogy észre ne vegyék lentről. Szája mellett a két epés vonal elmélyült, de gúnyosan mosolygott. Ő ismerte mindezeket, mert egy falusi pap fia volt a megyéből. Vannak, még vannak ezek a magyar urak és rájuk jött a tüntetés. Jó, csak tüntessenek, aztán hazamennek meghalni. Már is látszik, hogy a negyedrészük sem fiatal. Azok már odaát vannak. De meg kell hagyni, értenek a pompához. A rendőrkapitány jött fel ijedten megkérdezni, mit tegyen. Ez a kapitány a regátból való és tavaly helyezték ide, hamar elveszti a fejét. Semmit sem kell tenni! Esküvőre jöttek, világbotrány lenne, ha beavatkoznának. — No, de az öreg elmaradhatott volna! — nevetett a prefektus, amikor észrevette az elkésett Rozsályi rozoga batárját. Ismerte az öreget hírből, mert apja arrafelé paposkodott. Háromnegyedet ütött a toronyóra, amikor a Héry- házból kirobogott a hintó nemzeti szinü szallagos lovakkal és kocsissal. Erre, mintegy titkos adott jelre, mindegyik kocsis kalapján feltűnt a jókora nemzeti szallag. Egy fordulót tettek a téren és úgy vonultak a székes- egyház elé. Az egész tér roppant éljenbe tört ki. — Ez már szemtelenség! Ez már tüntetés! — fakadt ki a prefektus és csöngetett a már eltávozott rendőrkapitány után. — Szedesse le azt a maskarát a lovakról és kalapokról! Ez már arcátlan tüntetés. Rendbírságot nekik botránykozás címén! De lehetőleg óvatosan az esküvő miatt. Jól esett a prefektusnak, hogy mégis csak talál alkalmat megfizetni ennek a gőgös bandának, akiket gyerekkorától bámult és gyűlölt. Lent az udvaron az ügyeletes tiszt készenlétben állott egy tucat rendőrrel. A kapitány körülményesen elmagyarázta neki: legjobb, ha először két rendőrt küld, akik levétetik a szallagokat. Ha ez nem vezet eredményre, akkor ő menjen és teremtsen rendet. Lehetőleg simán, igy óhajtja a prefektus — vállat vont. Eközben a “megye” már bevonult a templomba, az esketés rögtön megkezdődött. Hehelein prépost pár kedves, megható szót mondott és folytatta a szertartást, így kívánták az örömszülők. A két rendőr a parancs szerint odalépett az üres kocsisorhoz és minden kocsist fölszólítottak a szalag levételére. A kocsisok, mintha nem hozzájuk szóltak volna, vagy az eget nézték, vagy az ostorhegyes fülét. A két rendőr pedig abban a hi- szemben, hogy hajszálpontosan teljesítették a parancsot, visszatértek a megyeházhoz. A tiszt lemarházta őket, más négy rendőrt vett maga mellé és ment rendet csinálni. Amikor odaért, a násznép már jött ki a templomból. A csodaszép menyaszony a pompás Komoróczy fiúval haladt a kocsijuk felé. A rendőrtiszt — maga se tudja, hogy történt — ösztönszerüen sapkájához emelte a kezét. De alig hajtatott el a kocsi, fölocsudott meglepetéséből és a legközelebbi kocsihoz lépett. De akkorára az is elindult. A kövezet csattogott az egymásután vágtató lovak patáitól, a tömeg bolondulásig éljenzett. A tiszt halántéka lüktetett a szégyentől és dühtől. Csak jönne ide az a hülye regátbeli kapitány — sziszegte magában — akkor meglátná, milyen könnyű ezekkel elbánni. Helmeczy Gyurka éppen a szép Böszörményi Katót segítette a kocsiba. Valami kedveset súgott oda a ku- zinnek, csak fél fejjel fordult az izgága tiszt felé: — Akar egy fricskát barátom?! A kocsi már röpült a többiek után. A méteres szalag pedig ott röpködött a kocsis kalapjáról a fölkacagó Böszörményi Kató feje körül. A tiszt vérbebo- rult szemmel nézett szét a kiüresedő téren. Ekkor fedezte föl a vén batárt, amihez Rozsályi Dániel podagrás lábával sántított. (A hűvös hajnal benyilazta térdeibe a szaggatást.) —Veszik le rögtön azt a szallagot! — ordított közvetlen közelből rája.
