Fraternity-Testvériség, 1950 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1950-01-01 / 1. szám
4 TESTVÉRISÉG LEVELEK RÓMÁBÓL GELLÉRT PÜSPÖK TEMETÉSÉN HALÁLA KILENCSZÁZAS FORDULÓJÁN Velence, szeptember hó. Akárhogyan érkezik az ember Velencébe, az első pillanattól kezdve rabja. Ha repülőgépen, akkor a tenger csillogása, az évezredes házak mesés vonalai, szabálytalannak látszó viziutcái, szigetei nyűgöznek le. Ha meg vonaton, mesébe- illő már az is, hogy a vonat a tengerben fut: a vizből kiemelkedő töltés álomszerű. Tengeren érkezni meg talán a világ legnagyobb élménye. A modern hajó a 8-9-10-11 század kincsei közé suhan be. De ezt is úgy teszi, olyan halkan, finoman, mintha ezzel is azt az áhitatot akarná fokozni, amit a márvány ivek, szobrok, karcsú tornyok csillogó ablakok keltenek. Szóval: jó ideérkezni. S nem is csodálom, hogy valósággal elözön- lötték az idegenek. Hiába szakadt a világ ketté. Az ember mindég ugyanaz marad: őszinte pillanatában szenvedélyesen ismer magára a múlt szineiben. S a legádázabb tülekedés végén értéknek mégiscsak az marad meg, amit a szellem és a lélek egyensúlya alkot, amiben van valami az örökkévalóságból, amit nem mos el a mindennapok pora, szürkesége. S itt minden erről beszél. Bennünket, magyarokat különösen sok szál fűz ehez a városhoz. Évezredes történelmünk folyamán alig volt kor, amikor valami ne jött volna, vagy valamit ne vittünk volna Velencéből. Mégis a legnagyobb, amit ismét kaptunk maga Gellért püspök, első királyunk bizalmasa, munkatársa, s a magyar keresztyénség tündöklő fényű martirja. 1947 októberében, mártiriuma kilencszáz éves évfordulóján nekem jutott az az egészen rendkívüli feladat és megtiszteltetés, hogy a világhírű Szent Márk bazilikában résztvehettem Szent Gellért emlékmiséjén, s az azt követő feledhetetlen temetésen. Magyarok nagyon kevesen voltunk. Hazulról már nem engedtek ki erre az ünnepre papokat. A magyar újságok sem küldhették tudósításokat. Gondoltam: az én feladatom megtenni azt, amit lehet, s úgy, ahogy lehet. Piazza kardinális, Velence akkori patriarchá- ja pontifikáit és mondott megrázó erejű beszédet. Idézte Gellért Krisztusért odaáldozott életét. Majd estefelé Velence népének sorfala mellett lampionos gondolákon Muránóba kisértük Gellért püspök földi maradványait. Egészen csodálatos volt. Zúgtak Velence harangjai. Ezer meg ezer harang. Megállt a forgalom. Az emberek levett kalappal álltak a lagúnák szélén. Illetődötten nézték a bibor ruhás főpapot s előtte a gondolában nyugvó jelképes koporsót, Gellért hamvaival. Mikorra Muranoba értünk, sötét lett. De csak az este érkezett el. Az ég csillagos volt, s a kis sziget fényárban úszva fogadta az érkező Gellértet. Temploma zsúfolva volt már. Várta népe, ahonnént 900 évvel ezelőtt elszármazott. Mikor beért a kapun s a templom orgonája fel- zugott, nem maradt szem szárazon. Másnap magánkihallgatáson fogadott a kardinális. Életemben először ültem egyházfejedelem fogadószobájában úgyis, mint ref. lelkész, és úgyis mint újságíró. De nem voltam elfogó- dott. Ő meg egészen természetesnek tartotta, hogy ez igy történik. Készséggel ideadta prédikációja szövegét. Lemásoltam. S elküldtem a magyarországi katolicizmusnak — legalább az irattára számára. S azt hittem a keresztyén egyháztörténelemben először fordult elő, hogy a római katholikus egyházfő nyilatkozata református lapban jelent meg: a magyar “Élet és Jövő”- ben. Akkor még meglehetett ez tenni. Utolsó alkalom és lehetőség volt: igy is üzenni. Sohasem feledem el: az interjú befejezése után néhány pillanatra elcsendesedtünk. Lehajtottuk fejünket. A magyar keresztyénségért mondtunk imát. Mindkettőnk szemében könny csillogott. — Minden az Ur kezében van. Jaj, nagyon vigyázunk, hogy mindenben az Ő akarata szerint cselekedjünk. Igen. Ma is csak ezt tudom ismételni!.... II. MIVEL TARTOZIK A KERESZTYÉNSÉG ÖNMAGÁNAK RÓMÁBAN? Roma, december hó. Biztos vagyok abban, hogy aki a fenti címet elolvasta, vagy megcsóválja a fejét és azt mondja: — Semmivel! Vagy vegyes érzelmekkel, gyanakodva bosz- szankodik: — Jó-jó! Talán téves a címzés és rosszul szedte a szedő. Helyesen talán igy hangzanék: “Mivel tartozik a római katolicizmus önmagának — Rómában?” Meg kell nyugtatnom mindenkit: Nem tévedtem. Nem írtam tévesen a címet. És éppen én nem, a református lelkész, aki évek óta élek Rómában. És évek óta gyűlik bennem a mondanivaló. Nagyon is megfontoltan, céltudatosan írtam ezt a címet. Arra kérem ovasóimat, ajándékozzanak meg türelmükkel. Cserébe megígérem: nem leszek sem unalmas, sem érdekestől mentes. Tudtommal a protestáns lelkész jellegű egyének között ma még egyedül én vagyok az, aki hivatásszerűen is — tudományos síkban — keresztyén archeológus vagyok és mint ilyen, az őskeresztyén katakombák tanulmányozása és tu-
