Fraternity-Testvériség, 1950 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1950-01-01 / 1. szám
TESTVÉRISÉG 5 dományos értékelése a főfeladatom, az összes vonatkozó teológiai és tudományos kérdések taglalásával. A szakértő hangján szólhatok tehát cikkemben. Mert most a katakombákról van szó! Tudom, hogy olvasóim jórésze járt már Rómában. Tehát tudja, hogy a katakomba azokat a földalatti folyosókat jelenti, melyekben az őskeresztyének temetkeztek. Ezen az általánosan ismert meghatározáson kivül vannak, akik rendesen a katakombákat tartják az erőszakos elnyomás szimbólumainak. Az első igaz, a második nem. A katakombák azonban a keresztyén jelen szempontjából mérhetetlenül fontosabbak. Nem arról van szó ezekben a földalatti üregekben, vagy labiruntosokban, hogy az 1949 keresztyén látogatója borzongva nézzen kétezeréves csontokat, arról sincs szó, hogy az “üldözöttek” “hősi” menedékét szemléljük bennük — mindez lehet, vagy lehetett a turisták szenzációja és azoknak a ciceronéknak busás kenyeret adó foglalkozása, akik abból éltek, hogy a naiv ezreket ejtették bámulatba fantasztikus meséikkel. Bennünket az első keresztyének lelki magatartása érdekel, az a tény: mi volt az első századok hivő keresztyénének jellemző tulajdonsága? Mit tudott élete legnagyobb értékének és miként fejezte ezt ki? Minderre választ adnak a katakombák, majdnem azt merném mondani: csakis a katakombák adnak erre “kézzelfogható” választ. Úgyhogy ma már az egyetemes keresztyén elet és tudomány szempontjából teljesen nélkülözhetetlen pontos és alapos ismeretük. Igen ám de — és itt kedves olvasóm jól fogózz meg és szégyenkezz — a Róma alatt elterülő kb. 500 kilométer hosszú katakombák nagy része, ma Krisztus 1949-ik évében csaknem teljesen a pusztulás szélén van, hozzáférhetetlen állapotban, vagy teljesen el is pusztult. Alig 80—100 kilométer úgy ahogy hozzáférhető, de az is csak alig feldolgozott, vagy pláne a nagy- közönségnek hozzáférhető állapotban! Azt hiszem most kicsit gunyoros képet csinálsz és hajlandó vagy azt mondani: nem rád vagy ránk protestáns keresztyénekre tartozik ez. Tévedsz. Ebben a kérdésben nincs katolikus, protestáns kérdés. Sem te, sem én nem bújhatunk ki a felelősség alól. Legalább is 1949. év tanulsága ez. Arról van ugyanis szó, hogy Rómának, a modern világvárosnak egyre fokozódó irtózatos ütemei teljesen megsemmisíti még az emlékeit is ezeknek a mindnyájunk számára szent helyeknek. Azt kell mindnyájunknak elkiáltani: — Mentsük meg az első századok keresztyén emlékeit! Ne gondold azt, hogy a szentév, a milliós zarándoklatok obulusaival lehet a kérdésen lényegesen segiteni. Ez csak esőutáni késő köpönyeg lehet. Itt arról van szó, hogy mi evangéliumi keresztyének abból az anyagi javakból adjunk erre a célra — még pedig minél előbb és minél többet — amit Isten ránk bizott. Elvégre mégis csak nevetséges dolog, hogy az istentelen- ség kacagó hahotája és gúnyos fintora közben mi a saját kincseinket engedjük szinte szemünk előtt tönkremenni — talán mert nem is tudjuk, hogy ezek vannak, vagy ha tudjuk esetleg “klerikális”, vagy “pápás” dolgoknak tudjuk. Testvér, ennek a vélekedésnek legyen vége. Sőt. Küldjétek minél több tudóst, teológust és kutatót, akik idesereglenek és századok mulasztásait pótolják. Ez keresztyén, sőt evangéliumi keresztyén feladat. Ismétlem: egy perc vesziteni való időnk sincs! — Ezzel tartozik a keresztyénség önmagának — Rómában.... Tőke László KOSSUTH LAJOS GONDOLATAIBÓL Engedjék meg, hogy kijelentsem, hogy nézetem szerint a “dicsőség” szót ki kellene törülni embereket illetőleg a szótárból és csak a nemzetekre való vonatkozásában meghagyni. Akármit tud is megtenni az ember hazájáért, akármilyen hosszú életű és nagy képességű is az, sohasem lehet túlsók: mert legvégső erejét és képességét kell adnia hálából a kapott adományokért. Bármit is tesz az ember nemzetéért, vagy az emberiségért az sohasem lehet annyi mint amennyit kötelessége megtenni, még kevésbbé annyi, hogy megérdemelje a “dicsőség” szót magára vonatkozóan. Megismétlem tehát: az emberé a kötelesség, a dicsőség a nemzeté. * * * * ... mégis voltak nagy emberek. Voltak igenis, mert emberi nagyság ismertető jele nem a hibázhatlan gépszerűség, hanem a fogékony meleg kebel, mely életben, halálban lelkesülni tud egy eszméért s amiért lelkesült, az irányozza minden tetteit, azért ver szivében minden érverés; azért cserébe vagy áldozatul kétkedés nélkül oda nyújtja magát, mindenét s az emberélet minden kincseit; de érte cserébe semmi üdvösséget sem fogad el. Ily enthuziazmus nélkül nincsen nagy ember. * * * S a tőzsérkedő XIX. század emberei mégis azt gondolják, valami bölcset mondtak, midőn az enthuziaz- must kárhoztatva, hideg számolgatást s csak hideg számolgatást pengetnek érzéketlen ajkaikon. — Kábaság, uraim! merő kábaság; ki a lelkesedés fölött pálcát tör, az az emberi nemnek nemeslevelét szaggatta szét. A nagy ember számol s bölcs Ítélettel választ az eszközökben, hogy elérje azt, amiért lelkesült; de aki az enthuziazmus nélkül vagy éppen az enthuziazmus rovására számolgat, az minden lehet, csak nagy ember nem. * * * Vezérré az ember nem maga teszi magát a közvéleményben, hanem tétetik. * * * És pedig mondánk: egy lélektani törvény uralkodik ember és nemzetek fölött. — Alkalmazzátok, ha úgy tetszik. * * * ... vannak helyzetek, midőn egy nemzetnél semmi sem lehet végzelmesebben káros, mint a feledékenység, — semmi sem fontosabb, mint az emlékezet!
