Fraternity-Testvériség, 1950 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1950-02-01 / 2. szám
8 TESTVÉRISÉG Mészkői Szász Béla: KÉT EMIGRÁCIÓ* Minden ellentétes állítás ellenére, a történelemben nincs ismétlődés. Csupán csak analógiák vannak. Tagadhatatlanul, a múlt sok értékes tanácsot ad, népének árt, aki nem hallgat reája, mégis minden kornak magának kell megoldania a saját problémáit. A kossuthi emigráció belső lényegénél fogva más, mint a mienk. Teljesen elütőek a külpolitikai viszonyok és a belpolitikai adottságok. A A negyvenkilences magyarság elszigeteltsége dacára is az európai szabadsággondolat megtestesítője. Küzdelmére és elbukására felfigyel és reagál egész Európa. Sorsunk biztos zálogként van a jövendő kezében. Bár a győzelmes fejedelmi abszolutizmus nemzeti szuverénitásunkat elrabolja, legjobbjainkat megtizedeli, egy pillanatig sem kétséges, hogy feltámadunk, hiszen maga a vezető koreszme, a népek szabadsága, nem bukhat el. A Schwarzenbergek és Bachok bármit agyaljanak is ki, egy nagymultu nemzetet beolvasztani nem lehet, a magyar királyság ^ fénye és tradíciói, a magyarság mozgatható erői nélkül a Habsburg-monarchia nagyhatalmi állása tökéletlen. Mennyire más a helyzet napjainkban! A második világháborúba nem az érdekünk, a^ lelkesedésünk, vagy európai eszmények szolgálata vitt bele, hanem fölényes külső erők kényszerítő hatalma. Mit tehetett a modern haderővel nem rendelkező, elszigetelt Kismagyarország a lebirhatatlan erejű hitleri diktatúrával szemben, amelyet Lengyelország, Franciaország sem állított meg rohanásában és amelytől Oroszországot is csak az amerikai beavatkozás menthette meg? Még kevesebb kilátással vehettük fel a harcot a Kárpátokon átcsapó orosz-bolsevista tömegekkel. 1848—49-ben egyetemes emberi jogainkért küzdöttünk, most puszta életünkért. Ki érti meg vájjon a mi tragédiánkat, hogy bármely oldalra állunk, egyformán elvesztünk mindent és mégis mi kell, hogy viseljük kényszerű függésünk ódiumát? A múlt század közepén fennálló európai egyensúly-rendszer és európai világuralom mellett büntetlenül egy állam sem eshetett ki a * Mutatvány a “Hungária”, hontalan magyarok hetilapjának 1950. évi naptárából. nagy gépezetből, a mai világhatalmi egyensúly helyzet mellett a nagyhatalmak javarésze is másodrendüségbe sülyedt és a kisállamok párezer modernül felszerelt partizán betörésének sem tudnak ellenállani. Ahogyan mások az ideálok és mások a nemzetközi erőviszonyok, különböznek a két emigráció belső erőforrásai is. Kossuth Lajos kormányzóval és Szemere Bertalannal az élen a nemzet hivatalos, bár nemzetközileg el nem ismert vezetői hagyták el az országot. De nem emigrált Deák Ferenc és Széchenyi István; otthonmaradt a békepárt, a centralisták Eötvös József és Kemény Zsigmond vezetésével, a konzervatívok, sőt magának Kossuthnak a pártja is: a közkatonák. Vörösmarty, Arany, Madách, Jókai és Tompával az élen a magyar Írók. Ezzel szemben 1945-ben, majd a következő években emigrációba kényszerült valóban a szélső jobboldaltól a szélső baloldalig valamennyi magyar politikus, diplomata és a szellemi élet megszámlálhatatlan képviselője. Aki nincs az ország határain kívül, az a föld alá került, mint Szabó Dezső, vagy börtönben várják az utolsó óráit. A vérszomjas Haynau sem tudta olyan szadizmussal és olyan félelmetes kiszámitottsággal kiirtani a magyarság minden vezetőjét, mint az 1950-es évekbe átlépő hivatalos Magyarország, amelynek vezetői még hozzá meg játsszák a szuverén állam szerepét is. Az 1850-ben élő magyart annak biztos hite tartotta meg, hogy egy nagy, másfélezer éves múltú nemzetet eltemetni nem lehet és hogy a magára ébredő Európa nyomtalanul elsöpri a fejedelmi önkényuralmat. Ezzel szemben az 1950- es magyar rettegve várja a menekülést a lelki és fizikai pusztulásból Korunk ijesztő példái figyelmeztetnek, hogy az uj népvándorlás és uj barbárság számára tízmilliók kiirtása, vagy áttelepítése infernális gyermekjáték. Látjuk a szoruló szláv hurkot népünk nyaka körül, ott állunk nyolcvanmilliónyi európai és ázsiai beolvasztásra ítélt török, ugor és tatár, 30—30 milliónyi gleichschaltolt lengyel és ukrán pária tő- szomszédságában, miközben a hóditó vörös szin átmázolja a világtérképet Stettintől Honkongig és hideg borsódzással döbbenünk rá a tízmillió alá sülyedt maroknyi magyarság állandó szét- porlására. Nem, itt nincs analógia. Az 1849-et követő mély hallgatás lassan megtört. Előbb az irók
