Fraternity-Testvériség, 1949 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1949-12-01 / 12. szám
TESTVÉRISÉG 7 a felismerése adja kezünkbe. Anglia Birmingham városában tartott beszédében hangzik el első ilyen kijelentése: “Nem én voltam — mondja — az, aki ihletet adtam a magyar népnek, hanem a magyar nép volt az, aki ihletet adott nekem. Mindaz, amit gondoltam és gondolok, mindaz, amit éreztem és érzek, csak halk verése annak a szivnek, amely népem kebelében dobog.” Ugyanebben a beszédében találkozunk a következő sokatmondó szavakkal: “Mi a kulcsa annak a határtalan hitnek és bizalomnak, amellyel népem irányomban, egyszerű, igénytelen testvére iránt viseltetik, amelyhez hasonlóval ritkán találkozik az ember útjában? Mi a kulcsa annak, hogy ez a hit és bizalom ma is szilárdan fennáll anélkül, hogy a rágalmak özöne megzavarhatná, vagy összetörne az a balszerencse csapásai alatt? Az, hogy népem úgy tekintett és ma is úgy tekint reám, mint akiben saját kívánságai, érzelmei, vonzalmai és reményei megtestesülését látja. Nem egészen természetes-e igy aztán, hogy népemnek keservei is megtestesülnek bennem? Kebelemben millió meg millió magyar gyötrelmének összességét hordozom.” Kossuth igazi nagysága leghivebben abban nyilvánul meg, hogy a saját maga nagyságát a magyar népi nagyság halvány viszképének tekinti, s hogy fenntartás nélküli tanúságot tesz amellett a sarkalatos magyar életigazság mellett, hogy magyar nagyság csak ott van, ahol az, mint a tengerből titokzatosan felfakadt tengerszem, gyökereivel a magyar népi lelkiségbe van belekapcsolódva, hogy aztán abból felnövekedve, a magasság felé emelje magával mindazt, ami abban a népi lelkiségben nemes, igaz és örökkévaló. Igazi magyar nagyság ettől a magyar népi lelkiségtől elszakítva nincsen ép- penugy, mint ahogy nincsen és nem lehet élet a fában, amely a neki életerőt adó anyaföldből kiszakadt és ebben a kiszakadtságban elszára- dásra Ítéltetett. Kossuthnak egész valóságát áthatja annak a tudata, hogy egész lényével a magyar népi nagyságban él, annak megtestesülje és szószólója. Éppen azért olykor, amikor kifejezést kíván adni az érzelmeknek, amelyeket kebelében népe iránt hordoz, alig tud érzelmeinek kifejezésére szavakat találni. Újra idézek birminghami beszédéből: “Engedjék meg, hogy leboruljak lélekben szenvedő népem emléke előtt. Engedjék meg nekem tanúságot tennem arról, hogy a magyar nép nemes megbecsültségben foglalhat helyet a nemzetek nagy családjában. Engedjék meg, hogy bár az önök nagyságának teljes tiszteletbentartásával, de kijelentsem, hogy büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok.” Kossuth Lajos sohasem volt nagyobb, mint amilyen nagy volt akkor, amikor ezeket a szavakat Birmingham városában ajkára vette. E szavakban foglalt kijelentésében az ezeréves pályát nemesen megfutott, ősi magyar nemzet légigazabb szívverése dobog felénk. Azt jelentik ezek a szavak, hogy a mi nagy Kossuthunk senki és semmi más, mint a majdnem csoda- számbamenő, nemes emberi tulajdonságokban páratlanul bővölködő, tündöklő erényeket magából csodagazdagságban ontó, magyar népi nagyságunk leghívebb, legigazabb megtestesítője ő. Azért olyan nagy, mert kiszakithatatlanul bele van forrva népébe. Nagysága, mint termő fából az édes gyümölcs, abból fakad ki. A magyar nemzet évezredet meghaladó történelméből legnagyobb tanításként az az igazság zeng felénk, hogy a magyar nép Istennek tündöklő erényekkel egyik leggazdagabban megáldott népe. A magyar nemzet történelmének megértéséhez a kulcsot ennek az igazságnak a felismerése adja meg. A magyar nagy volt akkor, amikor létének ez a nagy igazsága tisztán és világosan ott lebegett tekintete előtt. Amikor pedig ez az igazság valami okból kihalványodott az életéből, akkor a magyar élet megmerevedett, vigasztalan sivárságba sülyedt. Az igazi magyar nagyok mindig azok voltak, akik ennek az igazságnak a tudatában szólták a magyar igazságot. Akik mintegy szárnyaikra vették a magyar népi nagyságot és segítették azt magasba szállani és csodákat művelni. Akkor pedig, amikor az ilyen magyar nagyok megfogyatkoztak, s amikor az ilyen magyar nagyok szava elnémult, hogy ennek tiszta zengését nyomorult korcsemberek éktelen szóverése váltsa fel, a magyar élet megfakult, megizetlenedett, mozdulatlanságba merevedett és koldusmódra leszegényedett. Ez igy volt ezer éven át, és igy lesz mindig, amig magyar él a földön. Annak, aki a magyar nemzet történetét tiszta látással át tudja tekinteni, aki más nemzetek történelmével összehasonlítva is áttanulmányozza azt, magyar voltát nem kell szégyen- lenie. Ha ennek a történelemnek meg vannak az árnyoldalai, messze tulsugározza ezt az a fény, amely a nemzeti és népi nagyság történeteiből felénk árad. Egy népi erényekben nagyon gazdag nemzetnek története ez. Egyik dicsőséges fejezet a másik után tárul oda a vizsgálódó tekintet elé. S ezek a fényes fejezetek mind olyan magyar nagyokról regélnek, akiknek nagysága a népük nagyságából kinőtt és azt híven istápoló nagyság volt; akiknek lelke népük leikéből fakadt ki; akiknek kebelében népük szive dobogott; s akikre boldogan tudott feltekinteni, s akiknek szavára, ha kellett, tüzbe tudott menni a magyar. Valamikor Isten megkönyörült a magyaron, árpádházi nagy királyokat, igazságos Mátyást, törökverő Hunyadi Jánost, erdélyi nagy fejedelmeket, Kurucdalos Rákóczi Ferenczet, Kossuth Lajost adott neki. Ezekben a népükkel egybeforradt nagyokban
