Fraternity-Testvériség, 1949 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1949-12-01 / 12. szám
4 TESTVÉRISÉG KARÁCSONYFA A KÜSZÖBÖN Irta: Király Imre Az adventi hetekben esett meg velem, hogy véletlenül fültanujává lettem két magyar ember között lefolyt beszélgetésnek. Az egyik csak pár hónapja érkezett ide, mint “D. P.” hontalan személy, vagy amint ő magát a beszélgetés során el-emlegette, száműzött magyar: a másik úgy ismertette meg magát a száműzött testvérrel, hogy az első világháború után kivándorlóként jött ide és lett amerikai magyarrá. Azután a szokásos formaságok következtek, családtagok után való érdeklődés, otthonról közös ismerősök felfedezése, azok sorsáról kettőjök közül ki és mit tud? Mikor ebből már kifogytak, akkor az amerikai magyar megkérdezte a hontalan testvértől, hogy hogyan érzi magát itt, az uj haza szokásaival kezd-e már megbarátkozni? Érre a kérdésre aztán a száműzetés sorsát élő magyar testvér lelkében felujultak azok a keserves emlékek, melyeket átéltek a második világháború alatt és az otthonból való kiszakadás óta. Szinte öntudatlan állapotba kerültem, ömlött belőle a szó az elképzelhetetlen szenvedések sorozatából a bujdosás soha meg nem szü- nőnek vélt esztendeiből, mig aztán végre ide jutottak, ahol már a félelem érzése kiesett az életükből. — De! —, most mikor már megnyugodhatnának. most érzik, hogy nincsenek otthon. — “Tessék elhinni, hogy kegyetlenül gyötrő érzés az annak, akinek az egész világ csak Magyar- ország határáig terjedt, az ember ott nőtt fel, ahol született, ott alapitott családot, ott ismert mindenkit s aztán egyszerre hirtelen kiveszett a föld a lába alól s azóta még önmaga előtt is idegenné lett és sehol se érzi magát othon....” “Aztán a munkában is az ember mellőzve érzi magát, mert akárhogy is próbálok alkalmazkodni a munkafelügyelőmhöz, csak rosszul esik az, hogy azt mondja nékem, hogy vegyem el a “színes” kezéből a seprőt és tisztogassak utá- nok én. Én ha nem is beszélem a nyelvet, de otthonról szakképzett, a mesterségét tökéletesen értő ember vagyok s ha a méreteket ide adják, eltudom úgy végezni a munkát, mint az, akitől a seprőt elveszem.” “Aztán a feleségemnek is dolgozni kell s akárhogyan próbálom megnyugtatni magamat, csak elfog a keserűség hogy de másként is volt ez otthon? Nem mondom, mert enni van bőven s a munkában sem rossz a bánásmód, de.... Tessék már megmondani, hogy maguk is így voltak, igy érezték magukat, mikor ide kerültek?” — Nem akarom én vigasztalni magát testvér, de én az első világháború után jöttem ide, amikor épen úgy tele volt a magyar ember lelke elhagyatottsággal, elégedetlenséggel, otthontalansággal, mint a mostani számüzötten ide érkezőké. A különbség csak az volt az akkori kivándorlók és a mostani száműzött nyughatatlan sorsa között, hogy mi, mikor az első világháború után azt láttuk, hogy minden elveszett, amit eddig mi magyarok a magunkénak tartottunk, mert feldarabolták Magyarországot s a levágott részekről a megmaradt darabkára menekülők számára nem lesz kenyér, akkor mi magunk vettük hátunkra a kivándorlók tarisznyáját s vállaltuk, viseltük az otthontalanság érzését mindaddig, mig lecserélte ennek a hazának a ielkülete az ó-hazába való vágyódásunkból keletkezett otthontalanság érzését s lett ez a föld hazánkká, s a lakás otthonunkká. Maguk, akik mint számüzöttek érkeznek erre a földre akármilyen munkát is kapnak, mikor ide érkeznek, de az készen várja. Mi, akik kivándorlóként érkeztünk, mi magunk próbáltunk munkát találni és én mondom, hogy 1921- ben engemet még gyári sepregetőnek sem vettek fel, pedig ugyancsak ajánlkoztam. 1921-ben, igy karácsony táján épen úgy ki- gyultak azon a környéken is a karácsonyfákon a színes villanykörték az ünnepet megelőző adventi hetekben, mint most. Szokatlan volt né- künk, hogy nemcsak karácsony szenvedő estéjén gyújtsák meg a fákon a gyertyákat, hanem hetekkel előtte? Még szokatlanabb volt az, hogy mi nem tudunk a mi gyermekeink számára karácsonyfát állítani, mert nincs miből? Ez a karácsony tetszett a legkeservesebbnek az életünkben? A szomszédoknál, az utcában, az egész városban mindenkinek lesz karácsonyfája csak a mi gyermekeinknek nem! Karácsony napja előtti reggelen, amint kinyitottam az ajtót, hogy a tejet bevegyem, ott találtam egy kis karácsonyfát a küszöbön, mellette egy kosarat a gyermekek számára való játékokkal, karácsonyfára való díszítésekkel. A kosárban egy kis virágos kártyára annyi volt írva: Merry Christmas, azaz boldog karácsonyt. De, hogy ki, vagy kik? Azt nem tudtam meg. Testvér! minden szószaporitás nélkül csak annyit mondok, hogy én akkor tanultam meg felejthetetlenül, hogy mi a különbség e között a két szó között: kapni és adni és igazán, szívből adni az tud, aki olyankor kapott, mikor nem volt semmije. Ezen a karácsonyon született újra bennem s lett élővé az angyali üzenetből ez: “....és az emberekhez jóakarat.” Ez a “jóakarat” küldette gyermekeink számára a karácsonyfát és tette boldoggá a mi otthontalannak tetsző akkori életünket. Ilyenféleképen ez itt mindenkinek bekövetkezik, ha nem is a küszöbre kerülő karácsonyfa által.
