Fraternity-Testvériség, 1947 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1947-01-01 / 1. szám

TESTVÉRISÉG "MIKOR A LELKEM ROSKADOZVA VITTEM - ÁTÖLELT AZ ISTEN" Tildy Zoltán és a 91-ik zsoltár. Nehéz, sötét felhő ül Magyarországon és a magyar népen. Homályban kúszik a jövő, mint alkonyaikor erdőben az út. A homály, a sötét felhő az utóbbi hetekben még félelmesebbé lett. Féltő szeretettel hordozzuk szülőhazánk élet­halál harcát. Megáll-é, megállhat-é “ez időszak sötétségének urai ellen, a gonoszság szellemei ellen”? A tengerentúli sötétségből egy férfiú alakja emelkedik ki. A magyar reformátusok között ő hordozza ma a legnehezebb keresztet, legnagyobb felelőséget. Ez a férfiú Tildy Zoltán, a Magyar Köztársaság elnöke, az Urnák szolgája. Van-é, lesz-é ereje megállani, a keresztet, a felelőséget áldást-nyujtóan hordozni? A múlt év októberében, az óhazában járá­somnak egyik legszebb emléke a Tildy Zoltánnal való találkozásom, megismerkedésem. Egy este, beszélgetés közben, feláll, Íróasztalához megy és igy szól: “Gyere csak, mutatok neked valamit!” Odamegyek. Az Íróasztal egyik fiókját ki­húzza. Könyvet vesz ki. A Könyvek Könyvét. Felém nyújtja és szól: “Nézd! Ez az én Bibliám!” Kezembe veszem. Elnyűtt, megviselt könyv. Forgatom. Az egyik helyen két lap sötét színű, csaknem fekete. Megkérdezem: “Miért olyan sö­tét ez a két oldal?” Tildy szomorú szemében fény gyúl ki, arcát nyugalom önti el, mikor szól: “A németek halál­ra Ítéltek. Fiam a Gestapo börtönében ült. En­gem kerestek, üldöztek. Heteken át bujdostam, pincékben rejtőztem. Ruhám szennyessé, ron­gyossá lett. Semmit se vihettem magammal. Csak egy volt velem: a Bibliám. Mikor az odúkban, pincékben elért az éjszaka, párnáúl a Bibliát tet­tem fejem alá. Ott nyitottam ki, ahol a 91-ik zsoltár van megírva. Fejem ezeken az igéken pihent: “Aki a Felséges rejtekében lakozik s a Min­denható árnyékában nyugszik, igy szól az Urnák: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom! Ő szabadit meg ... tollával takar be ... szárnyai alatt lesz oltalmad ... Nem kell félned .. Igen Uram, te vagy az én oltalmam ...” Ezeken az igéken pihent a fejem és nyugod­tan aludtam a Mindenhatónak oltalmában. Ez az én legkedvesebb zsoltárom. Isten az én oltalmam, váram, Ő benne bíztam, Ő benne bízom!” Vallomásának hallatára eszembe jutott a nagy költő, Ady verse: “Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen, váratla­nul, Átölelt az Isten. Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel. Nem jött tüzes szép nappalon, De háborús éjjel!... Őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom!” Homályban kúszik a magyar jövő. A homály­ban ott áll egy férfiú. Mellette valaki más is. Va­laki, akit a hivő szeme mindörökké lát. Ott áll a Mindenható Isten! Mikor a király tüzes kemencébe vettette a három ifjút, nyugtalanul töltötte az éjszakát. Ne­hezen várta a reggelt. Felkelt, a kemencéhez ment. Benézett a kemence ablakán. Meglepődve, megijjedve szól: “Három ifjút dobattam a ke­mencébe! Hogy van, hogy négyet látok most odabent?! A negyediknek arca sugárzik, mint az isteneké!” Mit tehet magában, egyedül — egy ember? De ketten, az Isten és az ember, legyőzhetetlen erőt képviselnek! Mit hoz a jövő mi reánk? mit hoz a jövő a tengerentúli magyarságra? megállhatunk-é mi, megállhatnak-é ők? Megállhat-é az, akire a leg­nagyobb felelősség nehezül? Csak egy, csak az a feleletünk: “Mindenre van erőm a Krisztusban!... Mindezekben felet­tébb diadalmaskodunk az által, aki szeretett min­ket!” Mit hoz a jövő? Nem tudjuk. De egyet tu­dunk: “Az Ur uralkodik! Örüljön a föld, örven­dezzenek a népek! Az Ur uralkodik. Reszkesse­nek a gonoszok!” Minden veszedelemben egyet érzünk: “Mikor a lelkem roskadozva vittem, csön­desen, váratlanul, átölelt az Isten!” ... “Oltal­mam, váram, Istenem! Ő benne bízom!” Dr. Újlaki Ferenc

Next

/
Oldalképek
Tartalom