Fraternity-Testvériség, 1947 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1947-01-01 / 1. szám
TESTVÉRISÉG "MIKOR A LELKEM ROSKADOZVA VITTEM - ÁTÖLELT AZ ISTEN" Tildy Zoltán és a 91-ik zsoltár. Nehéz, sötét felhő ül Magyarországon és a magyar népen. Homályban kúszik a jövő, mint alkonyaikor erdőben az út. A homály, a sötét felhő az utóbbi hetekben még félelmesebbé lett. Féltő szeretettel hordozzuk szülőhazánk élethalál harcát. Megáll-é, megállhat-é “ez időszak sötétségének urai ellen, a gonoszság szellemei ellen”? A tengerentúli sötétségből egy férfiú alakja emelkedik ki. A magyar reformátusok között ő hordozza ma a legnehezebb keresztet, legnagyobb felelőséget. Ez a férfiú Tildy Zoltán, a Magyar Köztársaság elnöke, az Urnák szolgája. Van-é, lesz-é ereje megállani, a keresztet, a felelőséget áldást-nyujtóan hordozni? A múlt év októberében, az óhazában járásomnak egyik legszebb emléke a Tildy Zoltánnal való találkozásom, megismerkedésem. Egy este, beszélgetés közben, feláll, Íróasztalához megy és igy szól: “Gyere csak, mutatok neked valamit!” Odamegyek. Az Íróasztal egyik fiókját kihúzza. Könyvet vesz ki. A Könyvek Könyvét. Felém nyújtja és szól: “Nézd! Ez az én Bibliám!” Kezembe veszem. Elnyűtt, megviselt könyv. Forgatom. Az egyik helyen két lap sötét színű, csaknem fekete. Megkérdezem: “Miért olyan sötét ez a két oldal?” Tildy szomorú szemében fény gyúl ki, arcát nyugalom önti el, mikor szól: “A németek halálra Ítéltek. Fiam a Gestapo börtönében ült. Engem kerestek, üldöztek. Heteken át bujdostam, pincékben rejtőztem. Ruhám szennyessé, rongyossá lett. Semmit se vihettem magammal. Csak egy volt velem: a Bibliám. Mikor az odúkban, pincékben elért az éjszaka, párnáúl a Bibliát tettem fejem alá. Ott nyitottam ki, ahol a 91-ik zsoltár van megírva. Fejem ezeken az igéken pihent: “Aki a Felséges rejtekében lakozik s a Mindenható árnyékában nyugszik, igy szól az Urnák: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom! Ő szabadit meg ... tollával takar be ... szárnyai alatt lesz oltalmad ... Nem kell félned .. Igen Uram, te vagy az én oltalmam ...” Ezeken az igéken pihent a fejem és nyugodtan aludtam a Mindenhatónak oltalmában. Ez az én legkedvesebb zsoltárom. Isten az én oltalmam, váram, Ő benne bíztam, Ő benne bízom!” Vallomásának hallatára eszembe jutott a nagy költő, Ady verse: “Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen, váratlanul, Átölelt az Isten. Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel. Nem jött tüzes szép nappalon, De háborús éjjel!... Őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom!” Homályban kúszik a magyar jövő. A homályban ott áll egy férfiú. Mellette valaki más is. Valaki, akit a hivő szeme mindörökké lát. Ott áll a Mindenható Isten! Mikor a király tüzes kemencébe vettette a három ifjút, nyugtalanul töltötte az éjszakát. Nehezen várta a reggelt. Felkelt, a kemencéhez ment. Benézett a kemence ablakán. Meglepődve, megijjedve szól: “Három ifjút dobattam a kemencébe! Hogy van, hogy négyet látok most odabent?! A negyediknek arca sugárzik, mint az isteneké!” Mit tehet magában, egyedül — egy ember? De ketten, az Isten és az ember, legyőzhetetlen erőt képviselnek! Mit hoz a jövő mi reánk? mit hoz a jövő a tengerentúli magyarságra? megállhatunk-é mi, megállhatnak-é ők? Megállhat-é az, akire a legnagyobb felelősség nehezül? Csak egy, csak az a feleletünk: “Mindenre van erőm a Krisztusban!... Mindezekben felettébb diadalmaskodunk az által, aki szeretett minket!” Mit hoz a jövő? Nem tudjuk. De egyet tudunk: “Az Ur uralkodik! Örüljön a föld, örvendezzenek a népek! Az Ur uralkodik. Reszkessenek a gonoszok!” Minden veszedelemben egyet érzünk: “Mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen, váratlanul, átölelt az Isten!” ... “Oltalmam, váram, Istenem! Ő benne bízom!” Dr. Újlaki Ferenc
