Fraternity-Testvériség, 1947 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1947-08-01 / 8. szám
4 TESTVÉRISÉG LEVÉL AMERIKÁBA Az megszokott dolog, hogy a háborúban elpusztulnak székesegyházak, világnézetek, városrészek, műkincsek, hajók és egyéb értékek, ez nagyon szomorú, de megszokott dolog. — De vannak dolgok, amelyeket úgy pusztított el a háború, hogy a hiányukat nem lehet megszokni, legalább is az európai mérsékelt éghajlat alatt nem lehet. • Mert teszem azt a Csipke családban a háború elpusztította a nagymama meleg cipó'jét. Egy olyan öregasszonynak való, csattrajáró, az életben annyit lótott-futott lábaknak kényelmes, védelmet nyújtó női cipő igazán nem hadicél, sőt még hadizsákmánynak sem lehet nyilvánítani, a hadizsákmány legliberálisabb értelmezése szerint sem és mégis elpusztult. — Elpusztult, vagy elzsákmányolódott, vagy bombatalálat érte a megrongált lakásban, az már keveset változtat a tényen, a lényeg az, hogy nincs meg és a nagymama egy könnyű nyári papucsban, ami véletlenül megmaradt, most remegve néz a tél elébe. Nagymamái cipő kellene, de ez még semmi, ez még aránylag a legkisebb hiány a nagyszámú Csipke családban. Kedélyes család volt a háború előtt a Csipke család és az ember fizetése, meg az asszony vagyonkája (egy kis bér ház, de egészen kisded) anyagilag függetlenné tette őket a gondoktól. Hiába volt nagy a család, szerényen, szépen éltek, éldegéltek. És ez a zavarmentes élet boldog biztonságot adott nékik, meg önérzetet: nem szorulunk senkire! Egy Csipke megél mindig a maga erejéből! De im, eljöttek azok az idők, a- melyek elvették Csipkééktől a gondtalanságot és a jó mosolyt. Lakásukat kirabolták az ostrom alatt és után, ami értékük megmaradt még, azt a keveset is el kellett adni, hogy élni tudjanak az egyre torná- dószerübb inflációban. Már csak annyiuk volt, amennyi testi ruha rajtuk volt. Teljesen betelt rajtuk Jerémiás Siralmai I. részének 11. verse: Futkosnak a kenyér után, odaadják drágaságaikat az élelemért, hogy megéledjenek. Ők is eladták minden felesleges drágaságukat, szőnyegeiket, ruháik nélkülözhető részét, hogy legyen mit enni. De ahol legnagyobb a szükség, ott legközelebb a segítség. A nyomor szélére lökött Csipkecsalád egy nap levelet kapott az amerikai Jenő bácsitól, aki Csipkéné testvére volt. Évtizedek óta élt már Amerikában. A család, különösen a hivatalnok Csipke egy kicsit lenézte Jenő bácsit, mert ócskavas telepe volt, szóval “ócskás” volt csupán. Nem is igen érintkeztek vele. — Ez a Jenő bácsi írt most és a Csipke család lobogó szívvel gyűlt össze levelének meghallgatására. Csipkéné olvasta fel a levelet, szipogva a meghatottságtól. Az amerikai nagybácsi arról érdeklődött, hogy miképen úszták meg a háborút? És hogy mire volna szükségük, mert hallja, hogy a magyarok nagyon ebek harmincadj ára jutottak. Hát ha kell csokoládé, narancs, gyógyszer, cukor, konzerv, vagy valami ruhanemű, csak írjanak, küld szívesen. Mély sóhajjal, könnyező szemekkel fejezte be a levél olvasását Csipkéné. Aztán önkéntelenül magasra emelte ezt a tengerentúlról jött levelet. És úgy néztek a család tagjai arra a levélre, mint a fuldokló nézhet a feléje dobott mentőövre. — Csend volt egy darabig. Ültek merengve, szótlanul. Majd keserves, mély sóhaj tört elő Csipke számvevő melléből, de olyan fájdalmasan keserves, hogy megrezzent reá az egész család és Csipkéné ijedten fordult a férjéhez: — Mi bajod? Csipke elszürkült arccal legyintett és fakó volt a hangja: — Semmi, semmi! — és kis szünet után szinte durván kiáltotta: — azt hittem, hogy már mindent elvett tőlem az élet, de most látom, hogy még volt valamim, amit majd most vesz el... — Az önérzetem az még meg volt idáig. Most meghal majd az is ... Szinte sírt a hangja: — Amit nem adtam volna egy világért, most majd odaadom egy kis csokoládéért, egy kis konzervért, egy kis ... Az öreg nagymama felemelte kezét és félbeszakította fiát: — Azért nem adjuk, fiam. Azért nem adjuk, ne félj! Csipke hálásan nézett az anyjára: — Ugye nem, mama! A vén asszony bólintott: — Nem. Azért nem adjuk. A csokoládé elfogy, a konzerv nélkül továbbra is eltengődünk. Ha már adjuk, akkor... A praktikus vénasszony felemelte kezét és az ujjain sorolni kezdte: — Neked nagykabát kell, Boriskának cipő, a feleségednek egy ruha, a fiúknak...
