Fraternity-Testvériség, 1946 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1946-04-01 / 4. szám

2

TESTVÉRISÉG

XXII. ZSOLTÁR.

Én Istenem, én Istenem, Te,

Ki vagy jajgatásom felett,

Küldetésem munkája közben Miért hagytál el engemet?

Nappal kiáltok, nem hallgatsz meg, Éjjel sóhajtok, nem figyelsz,

Pedig Te a benned bízóknak Adsz megmenekülő sikert.

Hozzád kiáltottak atyáink S nem lepte szégyen arcukat,

De rám, mint a féregre néznek,

Kik megtagadják az Urat.

Ajk biggyesztéssel csufolkodnak És csavargatják fejüket,

Nem látják nagy rendeltetésem,

Hogy bennem lobog szent ügyed.

— Az Úrban bízott, mentse meg hát! — Hisz’ az Úrra bízta magát! így zúg a gúny s hiába várom Egyetlen Gyönyöröm szavát.

Pedig Te hoztál erre létre,

Biztattál már mint csecsemőt;

Tied vagyok, mért nem vered le A gúnyolót, a cselvetőt?

Kitől várjam szabadításom,

Ha nem te tőled Istenem?

Elhagyatva, segítség nélkül Alkonyra száll bús életem.

Ne légy messze, Istenem, tőlem,

Ha rám Ínség, nyomor szakad,

Ha rám törnek és bekerítnek Irigy tulkok s bőgő vadak.

Vérem, mint a patak, kiömlik,

Szívem megolvad, mint a viasz,

Csontjaim is mind szerte hullnak,

Ha porba fektetsz nincs vigasz.

Nyelvem szomjan tapad ínyemhez,

Erőm kiszárad, mint cserép,

Kezem, lábam szeggel lyukasztja A gonoszt szolgáló cseléd.

Bűnös szemük bámúlva néznek,

Nincs már szívükben irgalom,

Kockát vetnek új köntösömre, Megosztoznak ruháimon.

Siess, Uram, segítségemre,

Mentsd meg a kardtól lelkemet S körmétől a veszett ebeknek Az én Egyetlen-Egyemet.

Hadd hirdessem nevednek fényét S dicsérjelek néped között,

Kiknek atyáival a Lelked Örök szövetséget kötött.

Nem veted meg, nem útálod meg Te a szegényt, ha nyomorog,

Nem rejted el orcádat tőle,

Mikor nagy veszélyben forog.

Fogadásom megadom Néked,

Hogy lássa a gyülekezet,

Hogy akit én dicsérve zengek,

Rólunk el nem felejtkezett.

Megtér a föld minden határa,

Még a pogány is porba hull,

Mert királyi fenséggel tartja Létünket kezében az Úr.

Szegény, gazdag térdel előtte És őt szolgálják a fiák,

Utódoknak beszélnek róla,

Mind, ki nagy tettire virrad.

Szabó László