Fraternity-Testvériség, 1946 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1946-09-01 / 9. szám

< TESTVÉRISÉG melyet a magyar nép túlnyomó többsége élesen elitéit, — az adott helyzetben lényeges javulást és sok más néppel szemben jelentős különbséget jelent, hogy a rendőri szervek kezéből nagyrészt kivétetettek a bírói funkciók és bírói igazságszol­gáltatási szervek kezébe helyeztettek. Bejelen­tette a miniszterelnök a sok bírálattal illetett rendőrség részleges megreformálását is ugyan­akkor, amikor a magyar nemzetgyűlés az emberi alapvető szabadságjogoknak már az 1946. évi I. törvénycikkben történt kodifikálása után, tör­vényt alkotott az emberi méltóság védelméről is. Számtalan helytelen információn alapuló vád hangzott el azzal kapcsolatban, hogy Magyaror­szágon nincsen vallásszabadság. Ezt a vádat is kénytelen vagyok megcáfolni: Magyarország sem­mi olyan rendelkezést nem alkotott, amellyel az eddig is bevett és elismert vallásfelekezetek jog­állását, vagy a vallás szabad gyakorlását bármi­ben gátolná. És azt is megmondom nyíltan és őszintén, a közvélemény elemi erővel söpörné el azt, aki a vallásszabadság kérdéséhez hozzá mer­ne nyúlni. Érvényesült a magyar nép túlnyomó többségének akarata abban is, hogy a demokra­tikus átalakulás egyáltalán nem jelenti feltétle­nül megtagadását a múltnak. Őszintén kell azonban beszélni arról is, hogy nemcsak az idegenek részéről érő kritika is sok­szor mennyire nélkülözi az objektivitást. Sokszor halljuk ma, amikor Párisban dön­tenek a mi népünk sorsáról, hogy Magyarország mennyire bűnös, hogy meg kell bennünket bün­tetni. Akadnak még olyan tényezők is, — akik pedig mindenkinél jobban kiszolgálták Hitler Né­metországát, akik azt állítják, hogy a háború fő- bünöse mi vagyunk. Mi magyarok kisnép vagyunk, országunk földrajzi helyzete következtében nagyhatalmi érdekek állandó ütközői. Aki pálcát tör felettünk, vegye figyelembe, hogy a mi körülményeink kö­zött, földrajzi helyzetünk adottságai és a két­ségtelenül igazságtalan első világháború utáni rendezésnek népünkre gyakorolt kényszerhatása következtében, nehéz lett volna többet tenni a szabadságszerető nemzetek ügyéért. És túl ezen a szemponton, felelősségünk szempontján, mély­séges meggyőződésünk az, hogy tartós béke csak séges meggyőződésünk az, hogy tartós béke csak úgy lehetséges, ha az uj elrendezés nem a bosz- szu, a megtorlás, hanem a megbékélés és az At­lantic Charterben meghirdetett nemes elvek je­gyében jön létre. A békekötéstől helyzetünk konszolidálását vártuk és lehetőséget arra, hogy a magyarság ér­tékes tényezője legyen a szabad népek családjá­nak. Békecéljaink megfogalmazásánál abból in­dultunk ki, hogy az Atlantic Charteren felépülő uj világrend nem engedheti meg a legyőzött né­pek között sem a jogtalan nép kategóriájának megteremtését, biztosítja szabad és független nemzeti létünket. Magyarország békében és ba­rátságban akar élni szomszédaival, megrendithe- tetlen hittel hisz a dunai kisnépek együttműkö­désének szükségességében. De az igazi megbéké­lés csak úgy lehetséges, ha a béke az ellentétek, súrlódási felületek kiküszöbölésére igyekszik. A Duna völgyi megbékélés akadálya az a bizonyta­lanság, amelyben a határainkon túlélő 3 millió magyar sorsát illetően állandóan vagyunk. Ezek­nek a magyaroknak a sorsát valahogyan rendezni kell, biztosítani kell részükre azt a jogot, amely minden szabad embert megillet. A mi felfogá­sunk az, hogy ahol lehetséges ott ennek úgy kell történnie, hogy ezek a magyarok azzal a földdel együtt, amelyen laknak kerüljenek vissza szülő­földjükhöz, amelytől megkérdezésük nélkül csa­tolták el őket. Azoknak a részére pedig, akik a határokon kívül maradnak, biztosítani kell az Atlantic Charterben foglalt szabadságjogokat és e jogok gyakorlását, ellenőrzését az Egyesült Nemzetekre kell bízni. A békekötéstől várta Ma­gyarország gazdasági helyzetének végleges sta­bilizálását és a háború elvesztése következtében reánkszakadt terheknek, régi kötelezettségeink­nek fizetőképességünkkel való összhangbahoza- talát. Magyar Testvéreim! Beszéltem erőfeszíté­seinkről, céljainkról és nehézségeinkről egyaránt. Elmondottam őszintén hogyan állunk, hallottá­tok milyen hősi küzdelemben igyekeznek helyt­állni a magyar nép legjobb erői az állandóan fe­nyegető veszedelmekkel szemben. Ezeket az erőfeszítéseket segíteni kell. Ne­künk, most nagyon össze kell fogódzkodnunk, mert nagyon egyedül vagyunk. Ha történelmünk­nek ezekben a komor óráiban sem tudunk egyet­értésre jutni, ha most is azt fogjuk keresni egy­másban, ami elválaszt és nem azt ami összeköt, ha nem tudunk legalább a nagy kérdésekben megegyezésre jutni, menthetetlenül bele fogunk hullani a megsemmisülésbe. Áldozatos magyarságra van most szükség. És hivő lélekre. Nyújtsuk ki segítő kezünket azok felé, akik most mondhatatlan nehézségek köze­pette próbálják a magyar népet jobb jövő felé vezetni. Halkuljon el közietek az egyéni panasz, csendüljön el a békebontó szó, Ti, akik a föld egyik legnagyobb népének vagytok boldog pol­gárai, próbáljátok megérteni azokat, akik a szi­vük vérével Írják otthon a magyar nép útját. Befejezésül még valamit szeretnék mondani. Én rövidesen hazamegyek innen Magyarország­ra. Tudom, hogy itt az élet fizikai előfeltételei mennyivel jobbak, mérhetetlenül hálás vagyok, hogy módom volt ezt a nagy országot és ezt a népet megismerni. Mégis haza fogok menni. Kell, hogy menjek. Mert kevesen vagyunk odahaza és mindenki nagyon elfáradt. Haza kell menni és meg kell mutatni, hogy érdemes vállalni, hogy nem szabad abbahagyni. Nem szabad abbahagy­ni, mert ha mi most abbahagyjuk, nem lesz aki folytassa.

Next

/
Oldalképek
Tartalom