Fraternity-Testvériség, 1945 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1945-01-01 / 1. szám

TESTVÉRISÉG 7 2) Amerikai életünkben az “egyház”, különösen az első időkben, társadalmi, sőt mondhatjuk, egyetlen társadalmi központ is volt s mint ilyen adott helyet, ahol adott, különböző mulatságoknak. Tudunk róla, hogy amerikai testvéreink is “bingóznak és minstrelez- nek”. 3) Az adakozás sohasem volt kizárólagos amerikai erény. Elvégre “őseink” 400 éves magyar Református Egyházát is elő kellett állítani és fenntartani s bizony: — a hívek adományaiból. Még pedig elég szépen. 4) Őseink egyházai is adtak s adnak minden nemes célra. Végképen nem állhat meg tehát az az állítás, hogy “mindezt az igazán bibliai alapon fekvő, jó keresztyén szokást... amerikai hittestvéreinktől kellett megtanul­nunk”. A “vallási türelmesség poharából” pedig intéz­ményesen, igazán régebben ittunk, mint bármely más nép, nemzet vagy állam. Ebben igazán megelőztük a világot a 17. században. Nekünk magyaroknak és reformátusoknak nincs olyan sokunk, hogy abból még mi magunk is könyel- müen le-lecsonkitsunk egy-egy darabot! II. A MELLETTE SZÓLÓ Mélyen tisztelt Uraim, s mindazok, akik a központi hivatalban dol­goznak, fáradoznak, első sorban is bocsánatot ké­rek azért, hogy ezen levelemmel talán megzava­rom Önöket a hivatásukban. De nem tudok más megoldást, mint ide irni erre a címre. Szabóné Lévay Margit sok kedves Írásait olvasom, de cí­mét nem tudom. Gondolkodtam, nem-é a Zsoltá- ros verseket író Szabó László írónknak kedves neje, de mivel sok Szabó László nevek is vannak, igy legbiztosabb, ha ide írom levelem, ahonnét el lett küldve az írása, a Szabóné Lévay Margité. A jó Isten áldja meg őt az igaz hitéért, amiért a szivem gondolata szerint írta meg az Ur Pohara címmel írását. Bizony a mi Urunk nem is tálcán mutatta fel az Ő szent poharát. Nem is fűzök én sokat a kedves Szabóné írá­sához, ő megírta mind, amit meg kellett írni. És vegye is magát észre minden igaz magyar refor­mátus lélek, aki mikor emeli a szájához az üveg beergardan-poharat, mert előttem az nem is más. Ötven esztendőn keresztül, mikor csak alkalmam volt, mindig éltem az Ur vacsorájával, de most, hogy beállították a sok poharakat, akárcsak a kocsmában, bizon nem visz rá az én lelkem, de az nem az én bűnöm. Azt mondja az írás, jaj a botránkozónak is, de nagyobb a botránkoztató- nak. Legyen az ő hitük szerint, akik ellökték a Krisztus Urunknak a tiszta szimbólumát. A Magyar Református ima- és zsoltáros könyvnek a tábláján milyen jelvény van? Hány pohár van rajta? Milyen az alakja? Itt őrzöm az édes anyám Bibliáját, az első Zsoltáros könyvem, amit gyerek koromban kaptam, kis és nagy zsol­tár. Rajta a Pohár. Hát most ezt is újítsák meg, vegyék ki a táblájukról, az összes könyvekről. Vagy talán már úgy is akarják ezt is, mert hát már mindent el lehet vetni, fordítani, meg kell gyűlölnünk még jobban egymást, ha már meg­mutattuk, hogy egymás után nem iszunk még az Urnák szent Poharából sem. Ott már megmutat­juk a szeretetlenséget. Urunk Jézus hányféleké­pen mondja, mondotta: a drága sok Bűnbánó éne­keink magyarázzák. “Eképen cselekedj étek, ha egymást szeretenditek”. De itt nyilvánosan ki lett mutatva a szeretetlenség az Urnák szent asz­talánál, mert nem iszunk egy pohárból. Kedves magyar református testvérem, az 50 év alatt, mint említettem fentebb is, hacsak lehe­tett, mindig éltem az Úrvacsorával, de soha eszembe nem jött volna azon gondolat, hogy én most kinek a szája után veszem a poharat a számhoz, csakis a Jézus Krisztusnak a képét lát­tam előttem. Hisz akkor én máris bűnt ittam volna magamban azon gondolattal, de megittam, bárki után volt is, azon gondolattal, hogy meg- bocsájt, meggyógyítja sérelmemet, bűneimet. Most még itten hozzáteszek ennyit, hogy Ka­rácsony szent napján is vettem Úrvacsorát, de előtte pár nappal a lelkészemnek írtam, hogy számitok Úrvacsorával élni, de ha a kehely-pohár nem lesz az Ur asztalán, nem veszek. Mert meg­jegyzem az ujbori áldozásnál már nem volt a kehely. Meg amire én nem gondoltam hogy az már nem lesz meg, mert még azelőtt meg voltak a poharak is, meg a kehely is, ki melyiket akarta és az ujbori áldozásnál nem volt, de már ott ál­lottam a szent helyen, kenyeret is vettem és mi­kor jönnek a poharak utána, a kehely nincs, azt hittem, kitör belőlem a jajszó, de lelkemben zo­kogtam, hogy igy becsapattam, becsaptak még a szent helyen is. Most Karácsony előtt felkértem a lelkészt, hogy ne lökjék félre a kehely-poharat, legyen az is ott. De bizon nem volt az ott, figyeltem, de azért kiálltam a többi hívekkel, hogy hátha meg lesz, amit kértem. Hátul voltam, még mindig a poharak zörögnek. Egyszer eszébe juthatott a lelkésznek, hogy én mire kértem, mert a gond­nok elment és mit hoz? — hozza a kehely-poha­rat és a tálcára tette, mire ódért hozzám, láttam félig a pohárban a bort, de nagyon fájt a lelkem­nek ez. Tehát többet ez nem történik meg, mikor Úrvacsora osztás napja lesz, szépen csendben itt­hon imádkozom inkább, de én őseim gyönyörű szép emlékeit nem hajítom el magamtól. Hitemet megtartom, tiszta, igaz vallásomat, mig élek e gyarló testben. Akiknek pedig úgy szebb, cifrább, hát csak poharazzanak, de én azt gyűlölöm, mert nem úgy láttam, tanultam, az én hitemmel.

Next

/
Oldalképek
Tartalom