Fraternity-Testvériség, 1945 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1945-01-01 / 1. szám
6 TESTVÉRISÉG mégis vaskos “Jim Crow”-izmust. Még az Ur asztalánál sem vagyunk egyek — mi, egy hitnek a gyermekei s egy gyülekezetnek a tagjai. Külön állnak ki a férfiak, külön a nők, a leányok s külön a fiuk. Hol van itt a lelki s hitbeli szolidaritás, közösség? Hát az a tolongás, zörgés, zavar, ami sokszor még a harsogó éneklésen is tul-hall- szik! Őseink szokása szerint legtöbb templomunkban a gyülekezet fele közönségesen kitakarodik, mielőtt az urvacsorai szertartást megkezdené a lelkipásztor! Teszik ezt legtöbbnyire azok, akiknek épen legégetőbb szükségük van a szent jegyekkel való élésre. Ezzel megszakítják, sőt egyenesen megtagadják azt a közösséget, amelynek egy gyülekezetben fokozottan erősödnie kell. Kivonulásukat rendszerint azzal az agyoncsépelt, gyerekes frázissal próbálják igazolni: “nem készültem!” Miért nem készült el? Mit csinált az istentisztelet első felében: az éneklés, imádkozás, igehirdetés alatt? Lám, azokban a gyülekezetekben, ahol már behozták a külön kehellyel való urvacsorázást, — mint, mondjuk, itt Cantonban — a gyülekezet minden egyes megkonfirmált tagja bent marad a szent vacsorára. Nemcsak, hogy bent marad, hanem direkt azért is jött, hogy a szent jegyekkel éljen! Úgy a kenyeret, mint a bort, minden hivő lélek csendben, ülve a padokban veszi magához és egyszerre s együtt a lelkipásztorral él azokkal. A jegyek kiosztása alatt az egyik énekkar, az orgona halk kíséretével, énekel egy néhány alkalmi éneket. A szent jegyek elfogyasztása alatt pedig mindenki áhitatos csendben, imádkozva, zavartalanul ül. Ebbe a mélységes, nyugodt s átható lelki közösségbe az Ur asztalánál álló lelkipásztor belesugallja Jézus idézett alkalmi szavait, úgy a kenyér mint a bor vétele előtt. ... Az ilyen, az Ur házában való közösséget nem lehet kocsmához hasonlítani,..! Ami pedig az amerikai egyházak “majmolá- sát” illeti, ahoz is legyen szabad hozzászólnom. Tényleg, be kell ismernünk, sok szokásunk van, amit az amerikai testvér-egyházaktól sajátítottunk el. Hadd soroljam fel ezeket az “elmajmolt” szokásokat: 1. Isten házának szentelt egyházi épületeinkben soha semmiféle szeszes italt nem szolgálunk f el... 2. Egyetlen egy egyházi testületünk sem teszi azt, hogy az egyház termében vagy valamilyen más bérelt teremben táncmulatságot rendezzen, vagy a nyári szezon alatt tánccal s itallal egybekötött piknikeket tartson ... 3. Egyházunk fenntartására minden tag heti borítékokban adja át adományát — a templomban, a hétnek első napján, vasárnap ... 4. Isten Országának terjesztésére, úgy idehaza mint a kül-világban gyülekezetünk rendszeresen adakozik... Mindezt az igazán bibliai alapon fekvő, jó keresztyén szokást, sajnos! nem őseinktől, hanem amerikai hittestvéreinktől kellett megtanulnunk. Nem könnyen. Legtöbb Ízben verejtékezve! De ugyanekkor egy jottát sem adtunk fel azokból a tiszta és erkölcsös hagyományokból, amiket bib- liás őseinktől örököltünk. Hitünket, nyelvünket, énekeinket megtartottuk. Sőt ezeket az itt elsajátított szokásokkal, egyházi módszerekkel csak kibővítettük, meggazdagitottuk. Lelki szemeink látóköre kitágult, szeretetünk határfalai kiterjedtek és a vallás-türelmesség poharából is ittunk egy néhány korttyal. Mi hisszük, hogy mindezzel talán hűségesebb és méltóbb követői is lettünk a Krisztusnak. Elvégre, ez a főcélunk! Canton, Ohio, 1945 január 12.# Nagy Ferenc. . * MEGJEGYZÉSEK. I. Az "ellene" szólóhoz: a) Mi nem találtunk ‘'szektáskodást” Szabóné cikkében is itt-ott erős stílusán pusztán az írói egyéniség f tisztelete miatt nem változtattunk. Ugyanezt a módszert alkalmaztuk tehát a hozzászólásnál is. b) Ha valaki a saját hitét a “legevangéliumibb- nak” vallja: az még nem “szektás.” Ezen az alapon az egész Református Egyház szekta volna!? c) Ahányszor csak Krisztus halálára emlékezünk, bármily időben vehetjük az Úrvacsorát: este is, reggel is. Szoktuk is. d) A “lábmosás” sohasem volt alkatrésze a szent vacsorának. Tessék jól megnézni az evangéliumot. e) Szabóné nem irt arról, hogy a testi tisztaság nem szükséges. Ezt tehát nem lehet ellene fordítani. f) Ravasz püspök véleménye értékes, de az nem jelenti annak “csalatkozhatatlanságát”. g) A magyarországi református egyháznak az a rendje, hogy a templomban is <a rend kedvéért!) külön padsorokban ülő férfiak és nők egymás után, padok szerint, járulnak a szent asztalhoz, semmi vonatkozásban nincs a “Jim Crow”-izmussal, melynek, hála Istennek, hírét sem hallották. Egyszerűen csak rendről van szó. Ami pedig a “tolongást” illeti az nem “ősi szokás”, hanem ahol megvan: elitélendő helyi rendetlenség, amiért legtöbbször a lelkész felelős. Teremtsen rendet az Isten Házában! h) Hogy pedig itt-ott a gyülekezet fele “kitakarodik” az Úrvacsora előtt, szintén nincs semmi vonatkozásban a közös kehellyel vagy külön poharakkal. Ez is helyi rend dolga. Csak örülni lehet, ha Cantonban szép rend van. Van ilyen olyan helyen is, ahol a közös kehely használatos! i) A “majmolás”-ról: 1) Magyar reformátusaink azt a rossz szokást, hogy egyik-másik helyen egyházi helyiségben, legtöbbször csak ebéd vagy vacsora után, esetleg szeszes italt is használnak: nem “őseinktől” hozták, mert “otthon” ilyen nem volt.
