Fraternity-Testvériség, 1945 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1945-01-01 / 1. szám
I TESTVÉRISÉG 5 HOZZÁSZÓLÁSOK AZ “ŰR POHARÁÉHOZ Múlt számunkban Szabóné Lévay Margitnak egy cikkét hoztuk, mely több érdekes hozzászólást váltott ki olvasóinktól. Helyünk nincs arra, hogy mindet közöljük. Kiválasztottunk tehát kettőt. Egy olyat, mely a cikkben foglaltak ellen s egyet, mely mellette foglal állást. A hozzászólásokon semmit nem javítottunk vagy simítottunk, épen azért véltük szükségesnek, hogy néhány pontra vonatkozólag kiigazító megjegyzést fűzzünk az itt következők végére. A kérdést aztán ezzel lezártnak is tekintjük. (Szerk.) I. AZ ELLENE SZÓLÓ: A Testvériség 1944 december havi számában egy lelkeket bolygató és mondhatnám, botránkoz- tató cikket olvastam Szabóné Lévay Margit tollából, Az Ur Pohara cim alatt. A cikk lelki hangulata minden inomban megdöbbentett. Minden érvelése az újdonsült, gomba módjára imitt-amott felbukkanó szektákra emlékeztet. A költői és még a “drámai” szabadságot is tul-kihasználta a más különben vallásos lelkületűnek ismert írónő. Én nem óhajtok ilyen dogmatikai kérdésben toliharcot kezdeni nevezett cikk Írójával. Több oknál fogva nem. De nem tudom válasz nélkül hagyni a külön poharak kérdésének eme ferde és, legalább részben, bigot (vakbuzgó) beállítását. Egyháztagjaim legkevesebb 95 százalékának jár a Testvériség és bizonyára elolvassák ezt a cikket is benne. Vájjon milyen érzést vagy reakciót vált ki bennük ez az irás? Bennük, akik több mint egy évtizede közmegelégedéssel és igazán áhitatos lélekkel használják az individuális (egyéni) poharakat! Szabóné Nagyt. Asszohy valóban drámai erővel és megkapóan írja, miként élünk mi, ősi szokásaink szerint, az Ur vacsorájával — már t. i. azok, akik egy kehelyből isszák a bort. Aztán hozzáteszi, hogy ez “a legszebb urvacsorázó-kép, mert hűen szemlélteti Jézus utolsó vacsoráját tanítványaival”. És egy másik paragrafus kezdetén pedig azt állítja, hogy ez az istenes ősi rendszokás legközelebb áll az evangélium tanításához (Sic!). Ugyanazt állítja, amit minden szekta fanatikus követője: a mienk a legszebb, a legtisztább és a legevangéliumibb! Tényleg igaza volt annak, aki azt mondta, hogy veszedelmes a kevés tudás. Bizony az, mert elfogulttá és bigottá teszi az embert! A mi őseink is, épenugy mint mi, gyarló, esendő és bűnös emberek voltak. Merem állítani, hogy a legigazabb köztünk lenne az első, aki ezt a mivoltát töredelmesen bevallaná. Nekik is voltak fogyatkozásaik, kötelességmulasztásaik. Vegyük akár a politikát, akár a vallást, akár pedig a társadalmi életben felállított és szankcionált kaszt-szisztémet (szentesített osztály-rendszert) — mindenütt találunk náluk is elég elégtelenséget és hiányosságot. Tehát nem minden ősi szokásunk és megkövesedett hagyományunk szent és istenes! Ha tényleg és minden részletében hűen akarnék megtartani az úri szent vacsorát, akkor azt és úgy kellene tennünk mint Jézus maga tette azon a végzetes éjszakán, amikor vette a kenyeret és a poharat... Az evangélisták és Pál apostol írásai szerint Jézus este, a húsvéti bárány (Páska) elfogyasztása után, vagyis a vacsora végeztével tartotta az első úrvacsorát. Tehát nem reggel és nem éhgyomorra, mint őseink! János evangélista még egy nagyon érdekes és bensőségesen megható jelenetet is feljegyzett abból az alkalomból — a lábmosást. Akit érdekel, tessék elolvasni János Evangéliumának 13. részét, amiből kristály-tisztán megláthatja, hogy nemcsak ielki, hanem testi tisztaságban is kell, hogy előkészüljünk az urasztalhoz. Nos, hová lett nálunk a lábmosás? Mit csináltak vele őseink? Most pedig tereljük lelki szemeink tekintetét Jézusra és a tanítványokra, amint ott ülnek Nagy hét csütörtök estéjén az asztalnál... Miután vacsoráltak volna, Jézus vette a kenyeret, (még azt sem tudjuk biztosan, hogy felállt-e!) hálát adott, megtörte azt és adá a tanítványoknak! Mindegyik, kezdve valószínűleg Jánossal, a Jézus által megtört kenyérből tőre vagy szakita egy darabot és tovább adá. Tehát Jézus maga nem vitte mindegyik elé a kenyeret és nem törte azt meg még egyszer mindegyik előtt! A bor kiosztására vonatkozólag hadd idézzem Ravasz László püspök magyarázatát. “... Történeti alapon elvetni (külön poharakat) nem lehet, mert valószínű, hogy az utolsó vacsorán is ki-ki a maga kelyhéből ivott, de tulajdonképen alig van már egykelyhű gyülekezet, mert férfiak, nők, gyermekek, ifjak külön pohárból isznak, nagy gyülekezetekben 5—6 kehely forog. A commu- niót, az egységet nem a kehely, hanem a bor jelképezi s valamint a kenyeret darabokban adja a pap s nem a hívek harapják le, úgy a bor is kinek- kinek poharába kiöntetik. A kérdés a gyülekezetek keresztyéni szabadsága szempontjából Ítélendő meg.” Éhez, úgy hiszem, nem kell kommentár ... Keresztyéni szempontból Ítélve, egyáltalán nem tudom helyeselni azt a őseinktől öröklött szokást, minek követése szerint még az úrvacsora vételekor is gyakoroljuk a módosított ugyan, de
