Fraternity-Testvériség, 1944 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1944-01-01 / 1. szám
ft TESTVÉRISÉG csaknem utolsó sóhaját lehelte a fölhívásba: “Hazánk minden jó fiának kivánata azon egy értelemben és gondolatban van összpontosítva, hogy Kossuth a zsurnalisztikái pályáról, melyen úgy lépett föl, mint egy bámult, maga körül mindent legyőző harcvezér, semmi esetre le ne lépjen, hanem kitűnő fensőbbséggel kezdett munkáját bármely utón, bármi móddal, bármi név, szín, hüvely alatt tovább is folytassa, bizonyos lehetvén arról, hogy minden jobb, értelmesebb, lelkesebb magyarnak szimpátiáját egyedül ő fogja birni”. Kossuth, aki már búcsúzójában megígérte, hogy rövid időre visszavonul ugyan “pihenni”, ami, Isten a bizonysága! testének, lelkének egyformán jól fog esni! de “aztán friss erővel ismét munkához lát”, részint a folyvást megújuló nógatások miatt, részint azon hírre, hogy a “Pesti Hírlap” előfizetői közül sokan be sem várva, hogy idejök lejárjon, csípős, sőt goromba megjegyzésekkel visszaküldözik Landerernek az egyes számokat, a tüzes vasat kihűléstől féltve, megrövidítette pihenőjét és lapkiadási engedélyért folyamodott. A válasszal persze nem igen siettek felsőbb helyen. Végül sem maradt más választása: rá kellett fanyalodnia arra is, hogy fölrándul Bécsbe s személyesen megsürgeti ügye elintézését akár jobbra, akár balra, Metternich hercegnél. A herceg Kossuthot rendkívül nyájasan fogadta; legédesebb mosolyát csalta ajkaira; elhalmozta bókokkal, órákon át magánál tartotta Kossuthot; szegről végre kikérdezte mindenről; s apróra kifejtvén saját kormányzati programmját, mindent megmozdított, hogy hálójába kerítse és megnyerje őt — munkatársul. Azonban Kossuthnál kárba- veszett minden fogása. Csúfot vallott világszerte megcsodált diplomáciai ügyessége! Utolsó szava híven jellemzi mindkettőjüket: “Kenyeret és állást akármikor, akárminőt a legjavából! Lapengedélyt semmi áron, semmi szin alatt — soha!” Minden félreértésnek és mendemondának elejét veendő, bécsi utjának úgy indokait, mint politikai súlyú s sok tekintetben tanulságos lefolyását körülményesen megírta Kossuth azonnal Deák Ferencnek, akit az ellenzék már ekkor is fővezéréül s egyúttal legfőbb bíróul tekintett a politikai becsülettel és jellemtisztasággal összefüggő minden ügyben. Metternich azzal vált meg Kossuthtól: forduljon egyik hivatalnokához, Wirknerhez, ha jobban meggondolta magát s lesz talán még mondanivalója. Kossuthnak igenis volt még mondanivalója. Nem ugyan olyasmi, amit a herceg várt, mert Kossuth nem hivatalt, nem állást kért, hanem egy csufolódóan, csípősen udvariaskodó beadványban arra kérte a herceget, engedélyezze neki tervezett hírlapja kiadását. De nem kapta meg rá az engedelmet. Kossuth népszerűsége ekkor már sokkal erősebb és szélesebb alapon épült, egyéni súlya és tekintélye már sokkal mélyebb gyökeret vert a nemzeti közérzületben, hogysem befolyását erre bármiféle hivatalos beavatkozás meghiúsította, s nélkülözni azt maga a nemzet hajlandó volt volna. Szerény falusi tanyája Tinny én valóságos Mekkája lön az ellenzéknek, s akik személyesen föl nem kereshették, levelekkel ostromolták a szélrózsa minden irányából: ragadja meg újból a zászlót, vezesse uj csatákba, uj diadalokra azt a lelkes hadsereget, mely a “Pesti Hírlap” nélkül is őt óhajtja, őt vallja vezéréül. Alkalom a nyilvános szereplésre és bensőbb érintkezésre a nagy közönséggel annyi volt és annyi nyílt naponta, hogy Kossuth igazán kedve szerint válogathatott. A kormány minden téren meghásonlott a közvéleménnyel. Makacsul ellenzett minden még oly égető s üdvös reformot. Kossuth habozott. Jól esett “testének, lelkének a zajtalan pihenés” oly tömérdek izgalom, zaklatás és csalódás után! Megizlelte a falusi magány boldogító csöndjét, a mezei gazdálkodás apró gyönyöreit. Hajnali nap sugara keltette föl álmából. “Ily nyomorult embertől, mint én — Írja Wesselényinek — annyi áldozat tán már elég vala. Nekem nyugalom kell! Lassanként hozzászoktatom az embereket, hogy felejtsenek!” Az emberi szó ingerének ellenállani elég lelki erővel birt volna Kossuth. Csakhogy kevés vártáivá az események és a közérdek szólították őt ki tinnyei magányából. Az 1843/4.-ki országgyűlés, melytől korszak- alkotó újításokat várt és remélt a közvélemény, másfél évi meddő terefere után ingerült, lármás viták között fejezte be eredménytelen vergődését. A közteherviselést elvben mindkét tábla elfogadta, de mikor az elvet alkalmazni kellett, a méltó- ságos főrendek összeszoriták markukat s a követek által megszavazott forintokat fillérekké devalválták. Még kevésbbé engedett a kormány s a parancsára hallgató főrendi többség a vámkérdésben. A magyar birodalom s az örökös tartományok között II. József óta vámsorompó volt, melynek segélyével Ausztria olcsón, majdnem vámmentesen kapott Magyarországból mindent, amire szüksége volt, ellenben méregdrága árakon adhatott és adott is mindent, amire ez rászorult és amiért máshová épen a botrányos és káros
