Fraternity-Testvériség, 1944 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1944-01-01 / 1. szám

TESTVÉRISÉG

T

KOSSUTH LAJOS ÉLETE ÉS PÁLYÁJA

Irta Áldor Imre

Most, amikor annyi esztendő kitartó és áldozatos munkája után amerikai magyarságunk azt a kiváltságot kapta, hogy amerikai hazánk egyik hajója az egész világ által tisztelt nagy magyar nevével szelheti a tengereket: több oldalról megnyilvánult óhajnak engedve megkezdettük “Kossuth apánk” egyik népszerű életrajzának közlését.

Az ő emléke soha el nem halványuló élénkséggel diszlik magyarságunk lelkében s meg vagyunk győződve arról, hogy az életrajz közlése által jó szolgálatot teszünk olvasóinknak. (Szerk.)

(Harmadik közlemény)

!

A Széchényi kemény kifakadására, hogy Kossuth “könnyen jutott az országos celebritáshoz” oly köröknek szolgálván és hízelegvén, amelyek — ígérjük nekik a föld minden kincseit és elhiszik, s ígérjük magát a mennynek országát és nem kételkednek” — méltóbb és szembeszökőbb cáfolatot képzelni sem lehet azon erélynél, mellyel a “Hírlap” a haladás zászlóját, néha még anyagi érdekeit is kockáztatva, minden irányban lobogtatta s a közteherviselés kényes ügyében bizonyára maga a legnagyobb magyar is meghatva olvasta, midőn “a népszerűséget minden eszközzel vadászó” ellenfele mennydörgő haraggal kiáltott rá a kiváltságos osztályokra:

“Jól rendezett státusban az adótóli mentesség polgári lealacsonyitás. Ki az, ki Angliában, Frankhonban, a szabad Amerikában adót nem fizet? A rabszolga, a béres, cseléd és koldus; a szegény, akinek semmije sincs. Ki az, ki nálunk adót nem fizet? Megnevezés nélkül is mindenki tudja. Arcpiritó egy párvonal! Amott a státus a koldustól és szolgától adót nem kíván, mert nem adott neki semmit, amiért kívánhatna; nekünk az édes hon anyatejének tejszínét adá s mi épen azért nem adózunk. Ha aztán az ember egy szabad angollal szól s azon ösztöntől vezéreltetve, mely a nemzet gyarlóságait idegen előtt menteni késztet, mindent elkövet, hogy őt a nemadózás philosophiájával kiengesztelje és ő hitetlenül rázza fejét és széttekint a honban s fölkiált: “boldog Isten! mint hever e földön parlagon ennyi rejtett kincs, mi minden nincs itt, aminek lenni kellene: s ti azt mondjátok, hogy e hont szeretitek, hogy magasztos honszeretet dagasztja keblét minden magyarnak s mégis e hőnszeretett hon javára díszére, boldogságára évenkint egy-két százezer font sterlinget adózni nem akartok, mig a népetek milliót adózik”! — lesütött fővel kell meg- állanunk stb.”

S midőn a kormány ármánykodása és a bocs- koros nemesség szűkkeblű oktondisága sok helyütt fölül került s Zalamegyében még az ellenzék legünnepeltebb kitűnőségét, a feddhetlen jellemű Deák Ferencet is, mivel az 1843/4-iki országgyűlésre a közteherviselés elvébe ütköző utasítást elfogadni vonakodott, megbuktatta: a “Pesti Hírlap” 1843 ápril 6-án “Gyászhír” fölirattal közölte a botrányos eseményt.

Mondanunk sem kell, hogy a “Pesti Hírlap”, mely kezdetben csak szálka volt, lassankint gerendává izmosodott a kormány szemében. S miután azt hajlékonyabbá tenni sem szép szóval, sem ígérettel, sem fenyegetéssel nem sikerült, Metternich furfangos esze a könnyebb végét választotta s a pecsovics hajlamú kiadót, Landerert kerítette hálójába. E derék úri ember 1844 elején valami potomság (tán ezer forint) miatt összetűzvén Kossuthtal, szándékosan olyan fordulatot adott a dolognak, hogy ez — fölmondott s szabad rendelkezésére bocsátá a lapot. Helyét a szintén ellenzéki, de lényeges pontokban más programmu Szalay László foglalta el. A kormány egy csapással két legyet ütött. Megbénitá egyfelől a Kossuth roppant terjedelmű tevékenységét, másfelől némi zavart és meghasonlást idézett elő az ellenzék addig bonthatlanul egy és tömör soraiban.

Kossuth rendkívül hatásos zárszóban búcsúzott el a közönségtől. Hálás érzelemmel említette, hogy igénytelen polgár és hírlapíró a közönség részéről magyar földön oly tömeges s utolsó percig szüntelen emelkedő pártfogásban soha nem részesült, mint negyedfélévi működése alatt ő. Fáj tehát neki a válás s némi vigaszt csak az a gondolat nyújthat, miszerint félelem, hiúság, önzés, haszonlesés soha sem vezette tollát; hogy meggyőződését áruba soha sem bocsátotta; hogy ép oly méltányos volt ellenségeinek erényei és érdemei, mint igazságos és részrehajlatlanul szigorú barátainak hibái és tévedései iránt; végül, hogy sem a hatalmasok komor tekintete, sem polgártársainak féktelen szenvedélyei megtántori- tani őt egy pillanatra sem tudták.

VII.

Bármily lovagias önmérséklet lengi is át Kossuth “búcsúszavát”, a sorok közül nagyon kirítt a keserű vallomás, hogy nem önként s nem örömest lép vissza a térről, melyet kietlen pusztaságból az ő lángesze és tolla változtatott át mesébe illő tündérligetté. Az ország minden zege- zugából halommal érkezett hozzá biztatás és kérés: indítson uj lapot! nyomában a nemzet! S a magyar Orpeus, Kisfaludy Sándor halálos ágyán