Fraternity-Testvériség, 1943 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1943-10-01 / 10. szám
TESTVÉRISÉG 7 — Az asszon! — hül meg a szive. — Jaj, bár tecchalott volna! A vénasszony azonban nem tetszhalott, de szerencsére alszik. Külü bá’ nem meri elfoglalni férfiúi helyét a hitvesi nyoszolyában, asz asszony mellett, hanem gunyástól óvatosan leereszkedik a kanapéra. Agya szédülő malomkerekei zugnak és ő elégedett, széles mosollyal elszenderedik. Mári néném, aki felriadt az ajtónyikorgásra, de türtőztette magát és reggelre tartogatta erejét, szintén vissza aluszik. Alig koppan be azonban a szeme, rémülten felsikolt: — Jaj, az aranyóra! Hátha ellopták, béitta vagy elvesztette részegen. ó, te Fennvalószentségesisten adjad, hogy meglegyen! ... Szakadt volna meg a nyaka, ki a szombat estét kitalálta! Izgalmában egyre-másra huzigálja a büdösköves gyufaszálakat a falon, mig a lámpa fel- lobban és rémült, borzas ősz hajjal rávilágit urára, mintha ördög nézné meg a lelkiismeretét. — Hálá légyen a Jóistennek! — s a lájbi zsebe pillanat alatt aranyórát tojik. — Úgy elteszem, hogy soha az életben meg nem kapja! Azt azonban csak gondolja az asszony, mert reggel Külü törött tükördarabot támaszt az ablaknak, a kaszadarabbal eszközölt beretválkozás után odamordul az asszonynak: — Hocci az innepi gúnyámat s az aranyórát! Szép vasárnapra virradtunk. Eljött a kék- lábu hajnal s az álom összekapkodta cifra játékait. A macska is hazajött a háztetőkön hóba süppedő lábakkal. Semmi változás. Senki sem született, senki sem halt meg. Csak egy leánynak fagyott az ablakhoz néhány szál virága. Ahelyett nyilik más. A hideg is enyhült. Külü templomba viszi az óráját. Istentisztelet után a cinteremben odaáll a többi közé a papjához s a maga részéről is megdicséri a prédikációt. — Fáinul megszerkesztette! Kerek egy óráig tartott. Néztem a zsebórámon! A mester orgonán kékült kezeit dörzsölve, mosolyogva puhatolódzik, hogy lám, fogott-e Külü bá’n a tegnapi tanítás? — Hány óra magánál, szomszéd? Külü hálásan tekint fel a mesterre, mert most már mindenki láthatja, — a szeme folyjon ki — hogy tekintélyes dolog az az óra. Nem is lehet panasza. A gazdák olyan komolyan várják, mintha valami szent szertartáson volnának. A Külü lelke megtelik vastag büszkeséggel, de nem mutatja. Szétnéz és tekintélyesen felbillenti a ragyogó aranyfedelet. — Most, éppen most — törekszik a pontosságra, de hirtelen zavarba jön, elvörösödik, feltekint az égre, vizsgálgatja az Isten aranyóráját, a napot a hangja fogyni kezd: — Most, éppen most... tizenegy óra hetven perc ... hetven perc... — Csak az az átkozott percmutató ne volna, de megfejti, ha a fene fenét eszik is! — Hetven perc... és még valami! A mester kacagva üt a vállára: — Maradjon maga csak a napnál, szomszéd! Külü szégyenkezve, mogorván rejti el az órát. —Hogy én abba a percmutatóba örökké hibádzok!... OLVASTUK A SAJTÓ MOLNÁR ISTVÁNRÓL Az Amerikai Magyar Népszavában olvastuk: “Október végén nyugalomba vonul Molnár István, az Amerikai Magyar Református Egyesület főtitkára. Kevés népszerűbb ember él ma Magyar-Amerikában, mint ez a szép szál, imponáló megjelenésű, őszhaju, mosolygós arcú férfi. Amilyen öröm a szemnek ránézni, olyan gyönyörűség a fülnek hallani zengő szavait. Az Amerikába átplántált, az amerikai szellemtől átitatott magyarság igazi típusa Molnár István. A magyar beszédnek mestere maradt, felveheti a versenyt magyar szóban olyanokkal is, akik soha át nem lépték a magyar határt. Molnár István magyar beszédén, kultúráján is átcsillanak az amerikai eszmények, amelyekhez tántorithatatlanul ragaszkodik.” (Nadányi Pál) A Magyar Bányászlap irta: “Molnár István, az Amerikai Magyar Református Egyesület központi titkára és Daragó József, a Verhovay Segély Egylet elnöke, előre haladott koruk miatt jóformán egyszerre távoztak a magyar munkától. Mikor Molnár Istvántól búcsúzunk, csak könnyes meghatottsággal tudunk arra a minden tekintetben kiváló magyar közmunkásra gondolni, aki hosszú évtizedeken keresztül részt vett minden amerikai magyar építő munkában, aki réges-régen önként ment a harctérre ezért a hazáért, s mégis annyira tudta magyar testvéreit is, szülőföldjét is szeretni. Aki nélkül nem történt komoly lépés és komoly építés Magyar-Amerikában, s aki — és ez a legcsudálatosabb és a legjobban jellemzi Molnár István bátyánkat — mindezt megúszta anélkül, hogy valaha valakit egyetlen szóval megbántott volna. Talán az egyetlen “közéleti” magyar, akinek csak barátai vannak ebben az országban, s akinek a közéletből való távozásra csak könnyes szemekkel tud az ember gondolni. Szerencsére egészen nem “távozik”, mert öreg kora dacára, a Bethlen Liga építését és vezetését tovább fogja folytatni, s igy egészen nem kell tőle megválnunk.’” (Himler Márton)
