Fraternity-Testvériség, 1943 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1943-10-01 / 10. szám

, TESTVÉRISÉG sapkát nézi amely olyan, mintha nagy bakmacs­ka lesné az ágy alól kibúvó egeret. — Ha lenne szives mesteruram béigazitani a pontos időre. A mester megteszi. Külü tudományos érdek­lődést tanusit. — A percmutatóban nem vagyok egész bizo­nyos! — vallja be. Kiderül, hogy a többi mutatóban sem bizo­nyos. A mester csodálkozik. — De hiszen én úgy tudom, hogy maguknak otthon órájuk van! — Azt fejből üsmerem. — Akkor készen is vagyunk! — könnyeb­bül meg a mester, — mert ez egészen úgy mutat! — Megette a fene, ha úgy mutat! — kedvet- lenedik el Külü bá’. — Akkor hiába hántam ki a drága pénzt az ablakon! — Hogy-hogy? Kiderül, hogy a falióra se nem siet, se nem késik, mert még az édesapja halálakor elcser- kentette az utolsót. Ezért üsmeri Külü fejből s ezért fejtette meg — annyi idő óta — a mánu- sok járását. A mester szivesen feleleveníti s Külü bá’ félóra múlva az órák, percek, másodpercek állá­sát hibátlanul felismeri. Nem parasztosan, hogy: — Fertáj nyóc! — hanem vasúti pontossággal:— Hét óra tizenöt! Most azonban a szerkezetére is kiváncsi. A mester penicélussal óvatosan felbillenti a belső fedelet is. Látni lehet, hogy a hajszálkerék arany szárnya ragyogva repdes, az ékkövek ke­ményen fogják a finom csapágyakat, hogy el ne görbüljenek az arany kerekek, mikor az idő ti­zenkét szép fehér ökre végigvonja a végtelenség láthatatlan utján. A zsendely nagyot csattan a rozoga mester­ház tetején. — Ha igy tart, megfagyunk a télen! — ko- morodik el a mester. — Bizony fogyatékosán a fánk — vallja be a mesterné. — Mit csinálunk fa nélkül tavaszig! — Hát a kánonikaporció? — érdeklődik Külü. — Az még az erdőn van! — legyint lemon­dóan a mester. — Holnap békaparok egy szekérrel! — vi­gasztalja meg szegény mesteréket Külü bá’ s már búcsúzik is, mert még dolga van a faluban. Mesterék a háta megett elnevezik Külüt tisztességes embernek. Az utón kutya iklat lefelé, lompos farkán jégcsapok zörögnek. Külü bá’ megnézi, hogy a kis göncöltői srégen az ötödik csillag látszik-e. Ha azt elhagyta a hold, túl vagyunk a kilenc órán. Felleges időben ha balfelől fújja a szél az ember orrát, lenyughatunk, mert éjfél is elmúlt. — Még szoknom kell a zsebórához! — véli magában és halad tovább. Itt is fény, ott is fény. A házak rásugárzanak az útra. Éva Isvánéknál nagy a zuvatolás. Ki- hallik az útra. Külü valami címen az órával be­tekint, de nincs maradó szándéka. Kevés beszéd után készülődik is. — Még fiatal az idő — marasztalják. — Fiatal-e? — kételkedik ravaszul s áhita- tosan elővonja az órát, de úgy, hogy mindenki­nek látnia kell. Hanyagul rápillant. — Hm! Jól eltőt az üdő! A vele egyivásu Tömpe Márton irigyen fel- herken: — Be cifra hagymár van! Hol szőrözted? — Sármántyu madárral kőtettem! — rity- tyent vissza Külü s a kezei ej ével int távozóban, hogy kacagással ne bántsák szegény Tömpét, akinek a pénz sohasem húzta le a zsebét, de el­jöhet az idő, hogy ő is csak belépik a zoldalház- ba, letör egy fogat az aranyboronából, odaveti a cigány-kovácsnak, hogy mérjen patkót belőle. Csak adja az Isten, hogy az ördögborda magja fennakadjon a likas bocskorában! — Addig azonban egyet vénülünk! — kacag Külü s befordul a kocsmába. Valamire való ember nem mehet el előtte, hogy legalább pillanatra be ne üsse az orrát. Ha pénze nem volna, akkor is az orralikáig tölt­heti magát az olyan ember, kinek ilyen arany­órája van. — Ülj le, Ábris — biztatják többen is. — Tizenöt percnél tovább nem maradhatok! — adja meg magát a cimborák istálására s biz­tonság végett maga elé teszi az aranyórát. A kicsi azonban a sokat kívánja, különösen ebből a ritkajó rionfalvi borocskából s mire Kü­lü bá’ kikövetkezik az ajtón, nemcsak neki a télnek a hó port, zúzmarát, ablakokra virágot pirkál, a határkövön hóbabonát csinál s majd éjfélkor farkas hátára pönkörödve a szalmába ellett kutyakölyökre vadászik. Olyan idő kere­kedett, hogy a cigánynak vállabércin, nyakszirt- je alatt megfagynak a juhok. A jegesre vert uccán Külü tántorogva ingatja félrecsuszott sap­káját s egyszer csak maga elé meredve, meg- hökkenve összehúzza kékre fagyott, jeges, bo­zontos szemöldökét: — Itt mióta van árok? Kicsire azonban nem nézünk. Nekihuzósz- kodik s úgy átszöki a saját árnyékát, hogy az orrán csúszik jó másfél métert. No, semmi baj, csak a pipaszárát harapta ketté. Igazából csak akkor józanodik valamicskét, mikor hazaér.

Next

/
Oldalképek
Tartalom