Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1941-06-01 / 6. szám
10 TESTVÉRISÉG MAGYAR ŐR ZÁGON FÖLÖTT Lábam megvetve ősi hegygerincen, előttem Kelet, mögöttem Nyugat; népomlásoknak vérförgetegében testem fogja a döngő kapukat. Testvérem kemény ősi vér jogával Kelet a távol ködlő tereken; Nyugat testvérem a hit zálogával és minden harcom testvérharc nekem. Ezer éveknek minden viharában az én szőlőmet verte el a jég, szélvész lua szökkent pusztításra szántan, az én osztagom dúlta szerteszét. Ha békés szívvel templomot emeltem, villámot hívott égből a torony. Lakot ha raktam hajlékul felettem, állottam másnap üszkös romokon. Bársonyt szőttek kardomtól védve mások: vérem hullása óvta vérüket. Virrasztó éjem őrzött nékik álmot s az én vasamból más aranya lett. Ha békém lett voln’, mi talán nem is volt, véremben önmagomra lázadék ; Kelet és Nyugat harca énbelém forrt, hogy ki ne süssön fölöttem az ég. Párázó földre ezerszer zuhantam, ásta síromat ellenség s barát. Két idegen közt magamra maradtam mégis megküzdtem ezer éven át. S lábam megint az ősi hegygerincen, várom, hogy sorsom osszon mit akar; világok útját őrzöm újra itten s leszek mi voltam: kőkemény magyar! PILÁTHY GYÖRGY HARC A SASMADÁRRAL Irta: ESZE TAMÁS Szegény Szikszai Kígyós István temetésén kezdődött el Thury Ferenc abai prédikátor harca á sasmadárral. A lélek három ősellenségéről beszélt, míg búcsúztatta szolgatársát: az ördögről, a világról és a testről. “Ezeknek erőtlenségük miatt ellent nem állhatunk mindenben, míg e gyarló testben vagyunk.” Lám, megharcolta ő is a maga harcát, de közel az Ur, hogy a jó harcost örökélettel koronázza. Az özvegy megrándult a kíntól, a visszatérő emlék és a felszakadó bánat kínjától, amint a halottas prédikáció sorra felidézte az elmúlt időket. Thury Ferencet meghatotta az asszony fájdalma, odafordult hozzá: — “A te neved Susanna, mely zsidó nyelven liliom, leszakasztatott a te liliomod, mely fölött szomorú szívvel keseregsz. Többet nem is szólnék, ha szólhatnék, de látván nagy szomorúságodat, nem kívánom öregbíteni, az nyelvem sem engedi.” A meghatottság miatt nem is tudott többet szólni. Hirtelen befejezte a prédikációt, s elfelejtette elbúcsúztatni a holtat a földesuraktól, pedig azok, a katolikus Vásárhelyiek, csak a búcsúztatás kedvéért jöttek el a végtisztességre. Ott hagyták a holtat, s Vásárhelyi Sándor még aznap behajtatott Fehérvárra és bepanaszolta a prédikátort a megyénél, hogy nagy gonoszul szólott a sasmadárról. * A sasmadártól mindenki félt abban az időben Magyarországon. A bécsi császár címeréből szállt ki hajdanán a sasmadár. Eleinte olyan kicsinynek látszott, hogy galambnak vélték. Később annyira elhatalmasodott, hogy tollaival elfedte a fényes napot és eltakarta az ég csillagait a szegény magyarok szemei elől. Sötétség és félelem járt a sasmadár nyomában, s atyáink százszor megátkozták azt az órát, amikor “német sas vert fészket” a hazában. Jaj volt annak, akin egyszer megakadt a sasmadár szeme. Körme a húsába vágott, vérével élt. S jaj volt annak is, aki szólni mert a sasmadár ellen! A temetés után való napon megyei hajdúk jöttek ki Abára Thury Ferencért. Bilincsekbe verték, pedig nemes ember volt, zsiványok és latrok közé csukták a vármegye börtönébe, pedig Isten szolgája volt. S mikor a rabság megtörte, megcsúfolta, beteggé tette, odaállították az alispán elé. Úgy állt előtte, mint az élő szemrehányás, sejtelme sem volt, hogy mivel vádolhatják. Az alispán, egy hitehagyott lutheránus, megörült a prédikátornak. Évek óta várta az alkalmat, hogy igaz katolikus voltát valamivel megbizonyíthassa.
