Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1941-01-01 / 1. szám
TESTVÉRISÉG 13 ERDÉLYI TANÍTÁS Irta: SZEGEDI ISTVÁN Két évtized hosszú idő, nemzedéket vált nemzedék, egyik a más fölébe nő, más már a föld. más már az ég. Mégis, odaát ami újra mienk, ime, töretlen a régi világ; a gyermek ajkán anyja szava zeng, magyar szavak, magyar katonák. Ez a magyar sors. Akkor erős, magyar igazán, ha magára marad, Se jobbra, se balra ne nézz. Aki hős, nyög a segítség súlya alatt. Vedd el, ami kell. S ha kell: magad állj ki, irány a Te jutón az égbe ragad; ott nyargal előtted Csaba királyfi, jel villan a kardján: Maradj magad! MEGHALT A NEVÜK IS! Irta: SZABÓ LAJOS Nagy kegyes mosolygás volt a herceg arcán, ahogy lovagolt fehér csődörén a Vérmező felé. S a fényes kíséret, sok-sok német ur, meg brandenburgi, francia, olasz, svéd (a segélycsapatok parancsnokai) is jókedvüek voltak módfelett. Lehettek. Mert a Vérmező felett nagy lángolással égett Buda vára, ami tegnap vevődött be. Tízezer török halottan fekszik ott az omló falak között. S Buda, a törökök büszke erőssége hosszú időkig, ime megint keresztyén kezekbe került. Örök dicsősége lesz ez minden keresztyén harcosnak, aki itten harcolt. Ezért voltak jókedvüek nagyon az urak. Mivel pedig azt tudta minden nemzetség, hogy Buda várába elsőnek a hajdúk másztak fel, ezek a csudálatos harcosok, Lotharingiai Károly herceg, a fővezér, ki akarta tüntetni őket. Ezért mustrára rendelte maga elé a hajdúságot. A Vérmezőre. A fényes lovascsapat már ott rugtatott a Vérmező szélén. S akkor meglátták a hajdúkat. Ott álltak hadsorban a hajdúk. Marcona harcosok mindnyájan. A herceg odarugtatott eléjük. Hajdukapitány fogadta. S ekkor a herceg felállott lova nyergében, hogy jobban szemügyre vehesse a hajdúkat. Csudálkozva nézte őket. Mert rongyosok voltak szegény hajdúk, soványak, piszkosak, kevés fegyvernek. Nehezen lehetett elhinni, hogy ezek vették be Buda ősi várát. Dehát ők mászták meg először a falat, az kétségtelen. Azért a herceg intett a hajdúk vezérének: — Szólítsd elém a hadnagyokat! A hajdukapitány odafordult a hadsorok felé, kiáltva hívni kezdte a hajduhadnagyokat: — Csókos Benedek! A sorokból moraj lón jött a hang: — Halott! — Szökellő László! — Meghalt! — Fosztó Antal! — Sebes! — Süldő György! — Sebekben meghalt! — Szaladó Gergely! — Golyó ütötte meg! — Felegőz Lukács! — Eltemettük reggel! — Rőt János! — Nyaka szegődött a bástyán! — Hires István! — Sebekben fekszik! — Kalapács Lőrinc! Nem jött elő a hadsorokból Kalapács Lőrinc sem, a hajdúk hadnagya. Nem jöhetett, halott volt ő is. Ült a herceg nagy fehér csődörén, s türelmetlenül intett: — Tovább kérdezzed! S a hajdukapitány komor arccal újra kiáltani kezdett: — Ékes Baltazár! S újra feleltek a hajdúk kórusban: — Nem él! — Finak Mátyás! — Nem él már! — Tök Mihály! — Nem él! — Kolbász Benedek! — Halott! — A herceg intett a hajdú vezérnek: — Azt kérdezd, hogy él-e még egyáltalán valaki a hadnagyok közül? És kérdezett a hajdukapitány: — Hajduhadnagy, ha volna még életben, lépjen most elő! A parancsra nem támadt mozgás a hadsorok
