Fraternity-Testvériség, 1941 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1941-01-01 / 1. szám
14 TESTVÉRISÉG között. Nem ugratott elő hajduhadnagy: sem Temérdek István, sem Tulok Mátyás, sem Marhás János. Nem kelt elő Kelő Demeter, hogy megmutassa magát a hercegvezér előtt. Halott volt Lakat Sebestyén. Mosolygó János, Jólövő Bálint, Köntös Máté, Kanóc Gergely, Ina Mihály, Sanda Lukács, Gödör Márton. Nem jöhettek elő a parádéra: Vadlövő Vince, Puha Lázár, Nagybaj u Elek, Lopó Jakab. Nem, mert fönt feküdtek az égő Buda rommá lett bástyáin. Nem láthatta meg a herceg Ódalos Miklóst, Hajnal Benedeket, Bimbó Bálintot és Fedél Mátyást. Halottak voltak. S halálos sebeikben feküdtek sátraikban: Táncos Jakab, Háj András, Csüd Mihály, Dul Baltazár és Boglyas Balázs hajduhadnagy ok. A szeptemberi napban megcsillantak a fények a német és idegen hadiurak vértjén. De a fényes csapat csendben volt nagyon. Mert rolt abban valami szivetszoritóan rettenetes, hogy nem jött elő a hivó szóra egyetlen hadnagy sem. Azok közül, akik tegnap még nagy elevenen, szájukba fogott karddal, mint az evet, úgy kúsztak fel Buda bástyáira. Igen. Mint a sebesen zugó szél, úgy törtettek fel hajdúik élén: Lepke János, Bika Jakab, Kakuk Péter, Csintalan Bálint, Kemence Pál és Cseresznye Máté, serény hadnagyok. Ahogy rájuk gondoltak a hajdúk, olyan mély sóhajtás szakadt a mellükből, mint sok vizek zúgása. És az elcsendesült hadi sorok előtt megszólalt a fényes herceg halkan: — Hívjad nekem az alhadnagyokat! S ekkor nagyot sóhajtott a hajdukapitány és hivó, rekedt hangon felcsendült a szava: — Pacsirta Ambrus! — Meghalt! — Bíbic Lukács! — Nem él! — mondták rá a hajdúk. (De ez nem volt igaz, mert estére előkerült virágos kedvben Bíbic. Valamelyik kocsmában időzött el, győzelemre iván.) — Nyúl Mátyás! Nem jött elő senki, nem is felelt senki. — Göncöl István! — Virrasztó Péter! — Hatujju Lukács! Feküdtek halva a falak között, fent az égő Budán. Akkor nagy csendesség lett a Vérmezőn. Halotti nagy csend. És a csendben megszólalt a hajdukapitány: — Kérdezzem még uram ?! A herceg intett: — Azt kérdezd, hogy él-e még valaki az alhadnagyok közül? És kiáltott a hajdúk kapitánya: — Aki él az alhadnagyok közül, az lépjen elő! S akkor megmozdultak a hadsorok, megtört a halálos némaság. Rongyos, sebes harcosok siettek előre. Megálltak a herceg lova előtt. De olyanok voltak, véresek és ijesztők, hogy meghőkölt tőlük a nagy, fehér csődör. A herceg érdeklődve hajolt feléjük: — Kik vagytok?! És akkor a megmaradt alhadnagyok elkiáltották nevüket: — Kakas Pál, Lőcs Illés, Tok Mihály, Vakarcs Máté, Csicsó Balázs, Ludas Orbán, Tapasztó Sebestyén, Pengő János, Csöngető András! Mozgás támadt a hátsó sorokban, s előugrott még egy alhadnagy: — Hogy hívnak? — kérdezte a herceg. A nagybajuszu hajdú felelt: — Gyehenna Benjámin! Elcsendesedett a zajongó kiséret. A herceg felálott lova kengyelében: — Megmaradt hajdúk! Átveszlek titeket az én seregembe. Akarjátok a császárt szolgálni?! Csend lett a Vérmezőn. Aztán morgás hallatszott. Aztán előlépett Gyehenna Benjámin, egészen a herceg eleibe: — Nem megyünk! A herceg meglepetten kapta fel fejét: — Nem akarjátok a császárt szolgálni, Nem akartok tovább harcolni ?! Gyehenna belenézett a nagy ur szemébe: — De, fogunk még harcolni egyszer! — Mikor? — kérdezte élénken a herceg. Akkor Gyehenna elmosolyodott: — Majd ha Budát vissza kell foglalni megint! Akkor a herceg ránézett erősen Gyehennára, a rongyosra, aki ime bolondokat beszél, hisz Buda immár a császáré s az is lesz örökre. Aztán a hajdúkra nézett. S valamit láthatott a hajdúk szemében s a Gyehenna szemében, mert hirtelen nagy méreg rázta meg. Legyintett egyet megvetően és sarkantyúba kapta a csődört. És egyetlen köszönő szó nélkül otthagyta a hajdúkat. A hajdúkat, akik hétezer halottat veszítettek el Buda vára alatt. * Ezeknek a csudálatosán szép magyar nevet viselő halottaknak helyébe mind idegenek jöttek. Hogy milyen nevüek? Nézzétek meg a címtárakat, cégfeliratokat és a nagy hivatalok viselőinek névjegyzékeit.
