Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-02-01 / 2. szám
18 — HERDBOY OF HUNGARY REFORMÁTUS ÚJSÁG- KISBOJTÁR — (112) fül and respected a possession, however, and with all her strength she pulled down upon its tugging handle. A glimpse of that strange, aerial object rising just above its head caused the donkey to execute a new set of jumps and a wilder course of zigzags—a performance which enforced fresh feats of balancing upon the rider. From Aunt Zsuzsa’s head the scarf had been jerked off, and behind her streamed her white starched cap and her long grey hair. But to this white flag of truce, Crinolin, unmindful of the laws of warfare, paid no heed. Only the fewest tricks of a clock would have marked the occurance of al lthis violant activity. When Crinolin first started its high jumps, the cowboys in the yard, sitting their motionless horses, gave vent to a ringing laugh. But the instant they observed the crazy beast progressing toward the herd, already made nervous by those wild screeches, the men whipped out their lassos and gave chase to the runaway donkey. “Stop!” screamed Aunt Zsuzsi in a voice which drowned the high treble of her partner in the drama. “Stop that! You’ll break my neck!” “Jump down, then!” roared the cowboys. “Quick!” “I can’t, I can’t!” she wailed. “My legs are caught in the cursed laundry-bags !” So on she rode helplessly, with the cowboys galloping behind and the herd scattering wildly before her. Dumbfounded by the consequences of my little idea, I stood perfectly still, watching this extraordinary scene. Perhaps I laughed when the herdsmen first roared out their glee, but otherwise I remained mute and grave, absorbed in an enjoyment too profound for outward sign. Vengeance, indeed! The insults, slaps, and injustices heaped upon me for three long years had been levelled in these few instants. With gloating eyes I followed that precariously unstable figure under its billowing umbrella. Suddenly, however, I became conscious that Uncle Miklós still stood beside me. He also had been too amazed to stir. His head swung in a slow circle of astounded inquiry as to the inciting cause of Crinolin’s swift insanity. Then his eyes met mine and into them flashed an intuition. Who else but me would have started that circus? “Sándor,” he shouted, “so this, too, is your doing! This is the climax of everything! Not only have you kept us all in continual danger with your clever escapades, but now, for a joke, you put my wife in deadly peril. Long have I waited for you to confess and repent, but one misdeed leads to another. Now I am finished with you— you rascal, a thief, and perhaps now a murderer.” With the last words Uncle Miklós’ face became livid with rage and he lunged toward me. (To he continued) nyen megvált volna egy ilyen hasznos és becses jószágtól s minden erejéből cibálta lefelé a nyelét, ami ugyancsak rángatta. Amint a szamár megpillantotta pont a feje fölött ezt a különös légi csudát, újra ugrálni kezdett s hozzá még vadabb cikk-cakkban — ami meg a ^ rajta ülőt kényszeritette újabb egyensúly mutatványra. Zsuzsa néni fejéről lerándult a kendő és mögötte ott lobogott fehér, keményített főkötője és hosszú, ősz haja. De Krinolin nem törődvén a hadászati törvényekkel, rá se rántott a fegyverszünetet kérő eme fehér zászlóra. Mindez a viharos ténykedés egy néhány óra- kettyenésnyi idő alatt történt. Amikor Krinolin először kezdett a magas ugrásokhoz, az udvaron mozdulatlan lovaikon ülő bojtárok harsány nevetésben törtek ki. De mihelyst észrevették az emberek, hogy a megbomlott, jószág a ménes felé tart, amit az a vad orditás már anélkül is felizgatott, előkapták az árkányt s üldözőbe vették a megugrott szamarat. “Ne bántsátok!”, visította Zsuzsa néni olyan hangosan, hogy az még eme drámában szereplő társa magas sopránját is tulharsogta. “Ne bántsátok ! Kitöritek a nyakamat!” “Akkor ugorj ék le kend!”, dörögték rá a csikósok. “Gyorsan!” “Nem tudok, nem tudok!”, jajveszékelte. “Lábaim belegabalyodtak ezekbe az átkozott szeny- nyes-zsákokba!” így aztán tehetetlenül szamaragolt tovább, mialatt a bojtárok mögötte vágtattak; a ménes pedig vadul szóródott szét előtte. Gyerekes ötletem következményein megdöbbenve, tökéletes csendben állottam ott, ezt a rendkívüli pompás jelenetet figyelve. Talán én is nevettem, mikor a pásztorok először elkacagták magukat, de máskülönben néma és komoly maradtam, elmerülve az élvezetben, amely túl nagy volt ahoz, hogy külső jelben nyilatkozott volna. Ez aztán igazi bosszú volt! A három hosz- szu éven át elnyelt sértéseket, pofonokat és igazságtalanságokat ez a néhány pillanat helyrehozta. Kárörvendő szemekkel követtem a libegő esernyő alatt bizonytalanul imbolygó alakot. De hirtelen tudatára ébredtem, hogy Miklós bátyám még mindig mellettem áll. ö is túlságosan el volt képedve ahoz, hogy megmozduljon. Feje lassú körben fordult megdöbbenve kutatva, mi lehetett az indító oka annak, hogy Krinolin olyan hirtelen megbolondult. Ekkor szeme találkozott az enyémmel s abban a ráeszmélés fénye lobbant fel. Ki más csinálhatta volna ezt a cirkuszt, mint én? “Sándor,” ordította, “igy hát ez is a te müved! Ez már aztán több a soknál! Ravasz csínyeiddel nemcsak hogy folytonos rettegésben tartottál bennünket, hanem most csupa tréfából halálos veszedelembe döntötted a feleségemet. Hosz- szu ideig vártam, hogy megvallod a bűneidet és jó útra térsz, de egyik gonosztett a másikat követi. Hanem most már elegem van veled — te zsivány, te tolvaj s lehet, hogy most már gyilkos is!” Az utolsó szavaknál Miklós bátyám arca kék volt a dühtől és támadóan ugrott felém. (Folytatjuk)
