Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1940-02-01 / 2. szám

(Ill) — HERDBOY OF HUNGARY

REFORMÁTUS ÚJSÁG

— KISBOJTÁR — 17

curiously at her mount and cry, “What the devil is the matter with you?”

More than that she had no time to ask. For on the instant the hind legs of Crinolin shot out and up with such violence that Aunt Zsuzsa nad all she could do to maintain her balance. Humped like an interrogation point, she clunged to the saddle with all her might. Then up came those long ass’s ears which none of us had ever seen except in a despondent droop. They flapped together over the donkey’s head as if it were applauding my unseen act. And again reverberated that voice in a scale unused for many years — not since the unhappy animal had been condemned to be the bearer of our Sunday visitor.

Kaleidoscopic were the shifts of that pair of actors within the next few seconds. To keep from falling, as Crinolin’s rear end crashed down, shot up and down once more, Aunt Zsuzsa thrust her gaunt legs into the air. But the next jerk brought them sharply down, one in each of the two bags which hung on either side of the saddle yawning for the weekly laundry. Thusu securely fastened on that heaving back, she raised her umbrela in an instinctive effort to counterbalance the backward pull of her steed. Brandishing it in the air like a sword, she had much the mien of a general about to lead a cavalry charge against the enemy. It was a majestic pose, but Crinolin spoiled the effect.

By this time the burning tinder in its ear gave the donkey an impulse to bolt. That slow- moving beast, which no beatings could hurry, suddenly gave an exhibition of speed and dash which reversed every onlooker’s opinion of its real temperament. In a series of quick bounds Crinolin made for the herd. All this time the horses had been quietly grazing, but the crazed onslaught of a beast usually so meek tainted the very air with a madness to which the restless colts responded as one creature. Always ready for an excuse to bolt, they found in the strange antics of both donkey and rider a reason of unequalled urgency.

Braying and screeching, Crinolin advanced in a weird zigzag. All four legs would leave the ground at once in a frantic bucking movement, followed by a forward plunge. Up and down, right and left, in staccato rhythm, the maddened animal approached the startled herd, and still that swaying, outlandish figure strove to keep its balance on the heaving saddle. Before her steed started to run away, Aunt Zsuzsa had tried to calm its actions with honeyed words. But now in fury she attempted to beat submission into its frame by blows from the umbrella. The wind, however, foiled the effort, and with one gusty breath blew the instrument of punishment open wide. It strained upward like a small balloon and pulled Aunt Zsuzsa almost out of her saddle.

She was not one to abandon lightly so usecsodálkozva nézett paripájára és felkiáltott: “No, mi a fene lelt ?”

Több kérdésre nem volt ideje. Mert Krinolin abban a minutumban olyan vadul felvágott a két hátulsó lábával, hogy Zsuzsa néni nem tudott egyebet tenni, mint tartani az egyensúlyát. Ösz- szekushadva, mint egy kérdőjel, teljes erejével belekapaszkodott a nyeregbe. Azután égnek meredtek azok a hosszú szamárfülek, amiket pedig egyikőnk sem látott soha másként, mint kétség- beesetten lekonyulva. Összeverődtek a szamár feje fölött, mintha láthatatlan komédiámnak tapsoltak volna. S újra felhangzott az a bőgés, olyan harignemben, amit hosszú éveken át nem használt •— legalább is nem azóta, mióta a boldogtalan állat arra kárhoztatott, hogy vasárnapi látogatónkat cipelje.

Kaleidoszkóp szerű volt az a változás, amin a következő néhány másodpercben a színjátszó pár átment. Zsuzsa néni, hogy le ne pottyanjon, amikor Krinolin a két hátulsó lábával a földre dobbantott, felvágott s azután megint ledobbantott: girhes lábaival a levegőben kalimpált. De a következő zökkenésnél hirtelen visszavágódott mindkét lába a nyereg hátsó két oldalán lógó s a heti szennyes után ásító zsákba. A hánykolódó állat hátára ekként alaposan odarögzitve,— hogy hátra ne essen, — esernyőjét ösztönösen feltartotta. Úgy hadonászott vele mint egy karddal, majdnem olyan volt, mint egy generális, aki lovasságát készül rohamra vezetni az ellenség ellen. Fenséges póz volt, de Krinolin elrontotta a hatást.

Ekkorára a szamarat a fülében égő tapló vágtatásra késztette. Az a lassan mozgó jószág, amit semmiféle veréssel sem lehetett sietésre bírni, hirtelenében olyan mutatványt produkált a gyorsaságból és a rohanásból, amitől igazi természetét illetőleg minden szemlélőnek megváltozott a véleménye. Krinolin láncolatos gyors bakugrássokkal a ménes felé tartott. A lovak mind ez idő alatt nyugodtan legelésztek, de ez a rendes körülmények között jámbor állati eszeveszett rohanásával, háborodottságával magát a levegőt fertőzte meg, ami a hevesvérű csikókat úgy megvaditotta, mintha az egész ménes egy állat lett volna. Anélkül is mindig készek lévén arra, hogy megugorjanak, most a szamárnak és a rajta ülőnek a komédiázása erre páratlan sürgősségű ok volt.

Krinolin bőgve, ordítva, vad cikk-cakkban rohant előre. Kétségbeesett bakugrással egyszerre kapta fel mind a négy lábát, amit azután az követett, hogy előre pattanva hirtelen levágta magát. A megvadult jószág fel és le, jobbra és balra, szaggatott ütemben közeledett a megriadt ménes felé s az a himbálódzó, furcsa figura még mindig törte magát, hogy a csúszkáló nyeregben valami kép megtarthassa az egyensúlyt. Zsuzsa néni, mielőtt paripája megbokrosodott volna, mézes-mázos szavakkal próbálta csititani. De most dühében esernyőjével próbált engedelmességet verni belé. A szél azonban meghiúsította eme próbálkozását s egy hirtelen fuvallat meg felrántotta a fenyitő eszközt. Úgy feszült felfelé, mint egy kis léggömb s Zsuzsa nénit majdnem kirántotta a nyeregből.

De ő nem az a személy volt, aki olyan köny-