Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-02-01 / 2. szám
16 — HERDBOY OF HUNGARY — REFORMÁTUS ÚJSÁG KISBOJTÁR — (110) Used as I was to obeying that insistent scream. I instinctively went forward. But it was Zsuzsa’s umbrella. “Be quick!” she snapped, only to receive an impatient whack from Aunt Zsuzsa’s umbrella. “Be quick!” she snapped. What I answered I don’t exactly remember, but it was something very rude and ugly. The wards escaped my lips of their own accord and the sound of them uttered by a boy who had never before made audible protests against her blows and meanness paralyzed the old woman. Staring at me as if she thought me suddenly gone crazy, she finished her descent from the back of Cri- nolin and flounced into the hut. Whitin I heard her expostulations to Uncle Miklós over my behaviour. And all the time I served the noonday meal she never ceased for one second from directing spiteful remarks at me. Everything I did she criticized, and as that sharp, nagging voice went on and on I fell possessed of an impulse to vengeance which became a determination. I must, I would do something to wreak my long-stored fury upon that horrible old shrew. Wearily the long day dragged out. Whenever several of the herdsmen dashed into the yard my heart would give a big leap for fear it was some of the peasant guard of the night before. In spite of the fog there might have been a chance of recognition. I was afraid. But nothing worse happened than the unceasing exercise of that irascible tongue of Uncle Miklós’ wife, and at last, as the sun began to near the horizon, she commanded me in an abusive tone to bring her Crinolin. Thoughtfully I untethered the ancient beast, led it up to the door and held its head, as I always did, while Aunt Zsuzsa, wicked umbrella in hand, slowly mounted to her place. Patiently stood Crinolin, with great ears drooping in the slanting sun rays, patiently and sadly waiting for its unwelcome burden. Uncle Miklós was on the other side of the animal, facing his wife as she heaved herself deliberately into the saddle. Now was my chance! For on the way across the yard I had had a brilliant idea. My plan of vengeance had come to me like a sure inspiration from the demon. At that moment, when no one was observing me and every eye was fixed on Aunt Zsuzsa, I lit a small piece of well-dried tinder and with great care placed it in the floppy ear of Crinolin. “Boost me, miserable boy!” screeched Aunt Zsuzsa. And boost her I did. Well in the saddle now, she shifted herself into the most comfortable possible position, and was just about to issue her last commands, when there came an interruption. It was a bray from Crinolin. Bray? It was a yell of such mighty volume and of so piercing a treble that the entire herd of horses although at a considerable distance turned their heads, and gazed in startled fashion at the donkey. Even Aunt Zsuzsa, who was about to give me a final whack with her umbrella, desisted to look Elozzá lévén már szokva ahoz, hogy engedelmeskedjem ennek az okvetlenkedő rikácsolásnak, szinte ösztönösen mentem felé. De csak azt nyertem vele, hogy Zsuzsa néni türelmetlenül vágott rám az esernyőjével. “Szaporán!”, förmedt rám. Nem emlékszem rá pontosan, mit válaszoltam, de valami nagyon durva és csúf szó lehetett. A szó magától szaladt ki a számon s hallatára a vénasszony megkövült. Az a fiú mondotta ezt neki, aki ütlegei és gyalázatossága ellen azelőtt soha egy árva szóval sem tiltakozott. Úgy bámult rám, mintha hirtelen megbolondultam volna, aztán lebajmolódott a Krinolin hátáról s bevi- harzott a kunyhóba. Belülről aztán hallottam, hogyan pörlekedik Miklós bátyámmal viselkedésem miatt. Egész idő alatt, mig az ebédnél felszolgáltam, rosszindulatú megjegyzéseivel piszkálni egy pillanatra sem szűnt meg. Akármit csináltam, mindenben hibát talált s amint ez az éles zsémbelödö hang csak egyre csattogott, úgy éreztem, hogy elfog a bosszúvágy, ami hamarosan elhatározássá változott. Tennem kell valamit, teszek is, amivel régen felgyülemlett dühömet kitöltőm ezen a borzasztó vén banyán. Hosszú volt a nap s fáradtan vánszorgott el. Ahányszor csak egy-egy csapat bojtár berobogott a tanyaudvarra, mindig szívdobogást kaptam, mert attól féltem, hogy talán a megelőző éjszakai csőszök azok. A köd ellenére is esetleg felismerhettek. Féltem. De nagyobb baj nem történt, minthogy a Miklós bátyám felesége veszekedett nyelve pergett szüntelenül és végre, amint a nap a látóhatár felé közeledett, azt parancsolta szitkozódó hangon, hogy vezessem elő Krinolint. Gondolataimba merülve gépiesen oldottam el az idült jószágot, az ajtóhoz vezettem és mint mindig, most is megfogtam a fejét, mialatt Zsuzsa néni, átkozott esernyőjével a kezében, felkec- mergett rá. Krinolin türelmesen állt, nagy, konya fülekkel a harántul tűző napsugárban, türelmesen és bánatosan várakozva kelletlen terhére. Miklós bátyám az állat másik oldalánál állott, szemben a feleségével, amint az nagy ceremóniával vac- kolódott el a nyeregben. Na, most itt volt az alkalom! Mert az udvaron keresztül menet ragyogó ötletem támadt. Bosszú tervem úgy jött, mintha maga az ördög sugallta volna. Abban a pillanatban, amikor senki sem figyelt s minden szem Zsuzsa nénire szegeződött, meggyujtottam egy kis darab csontszáraz taplót s óvatosan a Krinolin lelógó fülébe dugtam. “Tolj fel te nyavalyás fiú!”, sivitotta Zsuzsa néni. Hát én toltam is. Amikor már jól a nyeregben volt, a lehető legkényelmesebb helyzetbe éviekéit s épen utolsó rendelkezéseit akarta megtenni, akkor valami hirtelen félbeszakította ebben. Krinolin felorditott. Ordított? Olyan tele torokból és olyan fülsiketítőén bőgött, hogy — bár jó messze volt — az egész ménes felütötte a fejét s riadtan bámult a szamárra. Még Zsuzsa néni is, aki pedig búcsúzóul még ütni akart egyet rajtam az esernyővel, elállt eme szándékától s
