Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-02-01 / 2. szám
REFORMÁTUS ÚJSÁG 15 HERDBOY OF HUNGARY A KISBOJTÁR By ALEXANDER F1NTA Translated by ALEXANDER DARÓCZY Irta FINTA SÁNDOR Fordította DARÓCZY SÁNDOR (21. installment.) For miles we galloped. Glancing back in apprehension, I still half expected some shape of vengeance to emerge from the drifting mist or some sharp sting of iron to press itself into my heart. I had seen no face distincly and believed that no one had been able to make us out. “Only a little farther, glorious Mocskos,” I prayed, silently, “and we shall be safe!” At last the faint outline of the tanya traced itself upon the murky air and beyond it the blurred mass of the kamám. Mocskos stumbled into a walk. We were in our own ranchyard at last! The horrible danger was over! In the snap of the dreadful tension and the sudden bliss of relief, I felt myself sliding off my saddle, slipping into the fog, into an abyss of nothingness. In a dead faint I fell into a heap upon the ground. It could not have been long that I lay there. Mocskos, sniffing me with her warm breath, was still panting in great gasps when I came to my senses. No one was about. Peace and stillness wrapped the familiar yard as completely as the fog. Softly I removed the saddle and bridle of Mocskos and turned her off toward the karám. Then with numbed and weary feet I dragged myself to my little hut and fell exhausted on my bunk. What an escape! Almighty Powers, what an escape we had! Next morning I ached all over with weariness. Moreover, realization of the fact that never again would my mare and I dare risk a feeding expedition filled me with baffled rage. How was I going to provide her with nourishment through the cold autumn when the ranch grass was too tough for her to chew? This question, coupled with a gnawing wonder as to whether any of the guards had guessed who the fugitives might be, aroused in me a mood of the blackest order. And it was in this mood that about noon I heard from afar the shrill cry with which Aunt Zsuzsa always announced her approach. You may imagine whether my nerves wmre in any state to stand the strain of an encounter with that shrewish old witch. As her donkey ambled up to the door of the hut and that ridiculous figure began to be convulsed in the effort to descend from its back, I felt within me a surge of positive hatred. “Here, you, Sándor! Take my bundle! What are you staring for, you dolt!” (21. közlemény.) Mértföldeket vágtattunk. Aggódva pillant- gatva hátra, úgy félig még mindig azt vártam, hogy a hömpölygő ködből valamilyen formában lecsap ránk a bosszú, vagy pedig valami éles golyó üt szivén. Egyetlen egy arcot sem tudtam kivenni s abban a hiedelemben voltam, hogy minket sem ösmert meg senki. “Csak még egy kicsit tovább, drága Mocskosom,” esengtem hangtalanul, “és biztonságban leszünk!” A nyirkos levegőben végre kirajzolódott a tanya homályos körvonala s mögötte a karám elmosódott képe. Mocskos már csak lépésben botorkált. Végre a magunk tanyáján voltunk! Túl voltunk a borzalmas veszélyen! Amint a rettenetes feszültséget a felszabadultság hirtelen jött boldogsága váltotta fel, csak azt éreztem, hogy lesiklom a nyeregből, csúszom le a ködbe, a nagy, mély Semmibe. Halálos ájultságban rogytam a földre. Nem sokáig feküdhettem ott. Amikor magamhoz tértem, Mocskos, aki meleg lehelletével szaglászott körül, levegő után kapkodva, még ugyancsak lihegett. Senkisem volt körülöttünk. Békesség és nyugalom honolt a csöndes udvaron, ami ép úgy betakarta azt, mint a köd. Csendesen vettem le Mocskosról a nyerget és a kantárt s elengedtem a karám felé. Azután zsibbadt és fáradt lábaimmal kis kunyhómba vánszorogtam s kimerültén dőltem a dikóra. Micsoda menekvés ! Szent egek, micsoda menekvésben volt részünk! Másnap minden tagom fájt a kimerültségtől. Emellett annak a ténynek a tudata, hogy kancám és én soha többet nem merjük megkockáztatni az ilyen takarmány-szerző vállalkozást: tehetetlen dühvei töltött el. Hogyan fogom ellátni a hideg őszön át, amikor a pusztai fü már túl erős volt ahoz, hogy meg tudja rágni? Ez a kérdés, azzal a marcangoló töprengéssel párosulva, ha vájjon sejtik-e a csőszök, kik voltak a szökevények, a legsötétebb kedélyállapotba juttatott. S ilyen hangulatban voltam, amikor déltájban már messziről meghallottam azt a rikácsolást, amivel Zsuzsa néni szokta jelezni közeledtét. Elképzelheti a nyájas olvasó, olyan állapotban voltak-e idegeim, hogy kibírhatták volna azt a feszültséget, amit ezzel a zsémbelődő, vén banyával való összeütközés jelentett. Amint szamara a kunyhó ajtaja elé poroszkált s amint az a nevetséges figura abbeli próbálkozásában, hágjam szamár hátáról lekászolódjék, el kezdett rángatózni, úgy éreztem, hogy határozott gyűlölet forr bennem. “Hé, te, Sándor! Vedd el azt a cókmókot! Mit bámulsz, te tökfilkó!”
