Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-07-01 / 7. szám
IB TESTVÉRISÉG “Isn’t this a beautiful piece of funeral furniture?” spoke Mr. Weislovits in his sad business tones. “Really, he was good hearted, and deserves just such a fine coffin as this. Oh, how he would rest in it!’’ At that moment someone called from below that Mr. Weislovits was wanted urgently, and he had to leave his customers alone. The peasants tried by lifting the coffins to find the one most solidly built. Naturally the one we were in was the heaviest. When Mr. Weislovits returned they had agreed among themselves that they would take the coffin in which we were hidden! “And we shall take it with us now,” they told him. “I will fasten it for you,” he said, “and you can carry it to your wagon.” Whereupon with a jerk he snapped down four strong locks and we were prisoners. We lay quietly inside, hoping for some miraculous salvation once we were outside the funeral hall. The coffin was large enough for two slender boys, but we were almost suffocated. Luckily it was really not very well made, and some of the wood had warped. At several places the joining had wide spaces through which a little air came in, and we could see some light; but though we put our eyes to the slits again and again we could see nothing outside. At first we did not consider our plight very serious or dangerous, and we could not resist chukling over the shrewdness of the peasants who thought they had bought the best coffin because it was the heaviest. As they placed it on the wagon they spoke of getting home to the funeral feast. Even today, it is the custom in Hungary to hold a rich feast whenever some adult member of the family dies. This custom goes back to the time when the Hungarians were a nomadic people wandering out of Asia. Then, after a death, all relatives and friends of the deceased, and often even those who were his enemies in this life would gather at the feast, and it often happened that these gatherings became so expensive that they absorbed all the inheritance. István and I could not expect to be welcome guests at this particular funeral feast, and we discussed in whispers how we should escape the moment the coffin was opened. For until it was unloaded from the cart and the locks unfastened, there was nothing we could do. In the coffin were placed some long sheets “Hát nem gyönyörűséges egy szép koporsó ez itt?” — mondta Weislovits ur az ő gyászos üzleti hangján. “Valóban, olyan jószivü egy ember volt ő, hogy megérdemel egy ilyen finom művészi koporsót, mint ez itten. Óh, hogy milyen jó pihenése lenne ebben.” Ebben a pillanatban valaki lentről felkiáltott, hogy Weislovits urat sürgősen kéretik s ott kellett vevőit hagynia egyedül. A falusiak megpróbálták a koporsókat felemelgetni, hogy melyik van a legerősebb anyagból készítve. Persze az volt a legnehezebb, amelyikben mi voltunk. Mire Weislovits ur visszajött, azok már megegyeztek egymás közt, hogy azt veszik meg, melyben mi rejtőzködtünk. “Aztán mindjárt visszük is magunkkal” — mondották neki. “Én majd jól lezárom maguknak” — mondotta — “s vihetik a szekerükre”. Erre egy-egy rántással lezárta a négy erős zárat s mi foglyokká lettünk. Nyugodtan feküdtünk azt remélve, hogy valami csoda folytán majd csak kiszabadulunk, ha egyszer már kint vagyunk a temetkezési intézetből. A koporsó különben elég tágas volt két vé- konypénzü legénykének, csak majd hogy meg nem fulladtunk. Szerencsére nem volt valójában valami jókészitésü s néhány deszkán repedés tátongott. Pár helyen az összeillesztésnél is széles hézagok voltak, amiken át bejött egy kis levegő hozzánk s még valamelyes világosság is beszűrődött, de hiába illesztettük szemünket a hasadékra, csak nem láttunk semmit a külvilágból. Kezdetben bajunkat nem is vettük mi tulko- molynak, vagy veszedelmesnek s nem állhattuk meg, hogy ne vihogjunk a falusiak furfangossá- gán, akik azt gondolták, a legjobb koporsót vették meg, mert hogy az volt a legnehezebb. Amikor aztán felhelyezték a szekérre, hazafelé menet a halotti torról beszélgettek. Még manapság is szokásban van az Magyarországon, hogy gazdag lakomát ülnek, amikor a család valamelyik felnőtt tagja elhalálozik. Ez a szokás onnan maradt, amikor a magyarok még nomád népek voltak s Ázsiából nyugatra vándoroltak. Akkoriban egy- egy haláleset alkalmából az elhunytnak rokonai és barátai, sőt olykor még azok is, akik életében ellenségei voltak, összejöttek a halotti torra s gyakran megtörtént, hogy ezek az összejövetelek oly költségesek lettek, hogy az egész örökséget felemésztették. István és jómagam bizonnyal nem remélhettük, hogy szívesen látott vendégek leszünk épen ezen a halotti ünnepségen s halk suttogással tárgyaltuk meg, hogyan tudnánk meglépni, amikor majd kinyitják a koporsót. Amig ugyanis a szekérről le nem veszik s a zárakat ki nem nyitják, addig semmit sem tehetünk. A koporsóban jókora iv papirosok is voltak,
