Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-07-01 / 7. szám
TESTVÉRISÉG 19 of paper, to protect the inner surface. We agreed that upon the lifting of the lid, we would each cover ourselves with one of these sheets, and drawing it about us like the hood of a ghost, make a dive through the crowd and so escape, as swiftly as possible. Our uneasiness grew as time passed and we still rumbled on. We kept asking each other, “How does a ghost really behave? Can we do it?” If we could not frighten the peasants, would they let us go in peace anyway? At length we heard the barking of many dogs who seemed to be circling the cart in welcome. This was a new danger. The one hope we had was that the peasants would open the coffin the moment they reached their journey’s end, but now, hearing those dogs, we thought perhaps we were safer inside. We knew by the dimness of the light through the slit that the sun was gone, and it was growing dark; we would not get home by nightfall now. We did not care about that. All we wanted was to be left safe within the coffin until those terrible dogs had gone to sleep or had wandered off at some distance. We knew now where we were, for we had heard one of the peasants name the village. It was Szaldobagy, on the outskirts of Nagyvarad, and we knew too, that John Kovats, the stingiest bachelor in that small place, was laid out in state, waiting for his coffin. Part of the story we read in the paper later on; Kovats had no family or close relatives, but lived alone with his chickens and his geese and other fancy poultry which were his pride and only pleasure. The day before he had been found by his neighbors lying on his kitchen doorstep. Hearing the news, the mayor of the little village ordered the distant relatives, who had none too much sympathy for the stingy old man, to decide at once about his funeral, and sent some of them to town to buy the coffin, while the others prepared for the ceremony. While the two peasants had been in Nagy varad, all the neighbors and relatives, and even those who had barely spoken to Kovats in his life, had gathered at the house for the traditional funeral feast. It was the chickens, doubtless, that most regretted Kovats’s departure, for they became the victims for the celebration of the sad event. Mercilessly one after another was slaughtered as more and more guests arrived, and the chimney smoked as it never had done in all Kovats’s lifetime and as few chimneys in the neighborhood ever smoked, hogy a belső részét azzal megvédhessék. Megegyeztünk hát abban, hogy ha a fedelet leveszik, mi betakaródzunk ezekbe az iv papirosokba s magunkra öltve, mint valami szellemek csuklyáját, átvágunk a tömegen s elmenekülünk, amily gyorsan csak tehetjük. Aggodalmunk folyton nőtt, amint telt az idő s mi még mindig ott morogtunk. Folyton azt kérdezgettük egymástól: “Hogy szokott a szellem viselkedni? Mi vájjon tudnánk-e ugyanúgy tenni?” S ha nem tudnánk a falusiakat megrémíteni, vájjon békességben elengednek-e majd bennünket? Végre valahára aztán kutyák ugatását hallottuk, amint a szekeret szaladgálták körül üdvözölvén a megérkezöket. Ez ismét újabb veszedelem volt számunkra. Az egyik reménységünk ugyanis épen az volt, hogy a falusiak majd azonnal felnyitják a koporsót, mihelyt véget ért utazásuk, igy azonban, hogy ezeket a kutyákat hallottuk, úgy gondoltuk, hogy talán még biztosabb itt bent. A nyíláson át azt is láttuk a világosság csökkenéséből, hogy lement a nap, sötétedni kezd s igy éjfél előtt úgy sem érhetnénk haza. Ezzel azonban nem sokat törődtünk. Amit most kívántunk, az csak annyi volt, hogy egyelőre biztonságban maradhassunk a koporsóban, amig azok a rettenetes kutyák nyugovóra nem térnek vagy legalább is jó mesz- sze el nem kotródnak. Azt is tudtuk már, hogy hol vagyunk, mert az egyik atyafi említette a falu nevét. Száldobágy volt az, Nagyvárad egyik külvárosa s azt is megtudtuk, hogy Kováts János, e kis helység legfuka- rabb agglegénye van kiterítve s vár a koporsóra. Históriájának más részét később olvastuk az újságból. Kovátsnak nem volt családja, vagy közeli rokona, egyedül élt csirkéivel, libáival s más sok drága baromfiával, amik egyedüli büszkeségét és élvezetét képezték. Előző napon ott találták a szomszédjai, amint a konyhaajtó küszöbén volt elterülve. Mikor a hir elterjedt, a kis falu bírója értesítette távolabb lakó rokonait, akik pedig nem nagyon szerették a zsugori öreget, hogy rendelkezzenek temetése felől és küldjenek valakit a városba koporsót venni, a többiek meg a gyászszertartás iránt intézkedtek. Amig a két atyafi Nagyváradon járt, az összes szomszédok, rokonok, sőt olyanok is, akik alig-alig beszéltek Kovátsal életében, mind összejöttek házánál a szokásos halotti torra. Persze a csirkék voltak azok, amelyek Kováts eltávozását legmélyebben fájlalták, mert a gyászos eseménynek azok lettek az áldozatai. Könyörtelenül vagdalták le őket egyiket a másik után, amint mindig több és több vendég érkezett s füstölt a kémény, mint soha azelőtt Kováts életében s ahogy más kémény sem igen füstölt a
