Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-07-01 / 7. szám
I TESTVÉRISÉG 17 styles. But Mr. Weislovits was too old and too busy to climb up to the gallery every day to dust his large stock of caskets, so he engaged me and my brothers, who had served him so often as funeral singers, to go up there and do the cleaning. At first we felt queer walking about among so many new coffins, and we talked to each other in whispers. Later on, however, we grew so used to it that we actually came to like our job, especially since Mr. Weislovits was very generous in the matter of tips, which he called “zulag.’' School had begun again, but every day after classes were over, we stopped by the old theater to clean the funeral parlor and do anything else the old gentleman wanted. One day, when Mr. Weislovits was interviewing some visitors who had just lost a rich relative, we saw that he was weeping without much result. The visitors could have afforded a first class funeral, but they were stingy and resisted all Mr. Weislovits’s suggestions. We felt that we ought to assist our employer, so all at once we joined in with Mr. Weislovits’s sobs. This surprised the visitors so that they asked, “Why do you cry?’’ I replied for the four of us, “We cannot bear to see Mr. Weislovits shedding so many tears and getting no business in return.” For a moment Mr. Weislovits stopped crying, and as he turned on us we saw his eyes flash like a tiger’s, though he addressed his guests in the sweetest voice imaginable. “You see, even these innocent boys are deeply touched by the sorrowful event.” After the customers had gone, however, he turned on us in a rage, and would have discharged us on the spot, if we had not promised never again to loiter around when a customer arrived. After that, we knew when a customer was coming by the energetic motions of Mr. Weislovits in our direction, which meant, “Get out and stay out!” If we did not disappear at once, then we received no zulag for that day. One afternoon, as it was getting late, my brother István and I were in the gallery dusting when we saw Mr. Weislovits and several peasant customers almost upon us. We had no choice but to hide, and the only place we could see at the moment was one of the large wooden caskets. We just had time to crawl inside when we heard them stop beside the coffin. porsók. Weislovits ur azonban már öreg és igen elfoglalt volt ahoz, hogy a karzatra mászkáljon fel minden nap, nagy raktára koporsóit leporolgatni, igy aztán engem, meg az öcséimet, akik amúgy is gyakran segédkeztünk, mint temetési kántálók, azzal is megbizott, hogy' oda felmászkáljunk s végezzük a tisztogatást. Kezdetben bizony kissé rosszul éreztük magunkat, mikor a sok koporsó között járkáltunk s egymáshoz is csak suttogva mertünk beszélni. Később aztán persze hozzászoktunk, s a végén még tetszeni is kezdett ez a foglalkozásunk különösen, hogy Weislovits ur elég gáláns volt a borravalókban, amiket ő “zulag”-nak nevezett. Az iskolaév ugyan megkezdődött, de ha a tanításnak vége volt, minden nap pontosan megjelentünk az ócska színháznál, hogy letisztogassunk a temetkezési intézetben vagy más egyebet is elvégezzünk, amit az öreg ur kivánt tőlünk. Egy napon, mikor Weislovits ur épen látogatókat fogadott, kiknek egy gazdag hozzátartozójuk halt meg, azt láttuk, hogy teljesen sikertelenül könnyezett. A látogatók elsőrendű temetést akartak, de fösvények voltak s Weislovits urnák minden ajánlatát visszautasították. Úgy gondoltuk, hogy nekünk is segítenünk kell gazdánknak s mi is rákezdtíink a siránkozásra Weislovits úrral. Ez annyira meglepte a látogatókat, hogy kíváncsian kérdezték: “Mit siránkoztok ti itt?” Négyünk helyett én adtam meg a választ: “Nem állhatjuk, hogy Weislovits ur annyi köny- nyet potyogtasson már el s még se csinálja meg az üzletet.” Egy pillanatra Weislovits ur abbahagyta a sírást s amint felénk fordult, azt láttuk, hogy szemei úgy fénylettek, mint a tigrisé, majd vendégei felé fordulva elképzelni is nehéz kedves hangon mondá: “Látják, még ezek az ártatlan kis fiuk is igy meghatódtak ettől a szomorú esettől.” Mikor azonban a látogatók elmentek, akkor aztán dühösen ránktámadt s talán a szolgálatból is elbocsájtott volna bennünket ott nyomban, ha meg nem Ígérjük, hogy nem lődörgünk soha többé körülötte, ha vevő érkezik. Ezek után már tudtuk, ha egy vevő érkezett s Weislovits ur energikus mozdulattal felénk intett, az azt jelentette: “Kifelé innen s maradjatok kívül.” Ha nem tűntünk el azonnal, arra a napra nem kaptunk “zulag”-ot. Egy délutánon, már jó későre járt az idő, István öcsém és én épen a karzaton tisztogattunk, amikor Weislovits ur s néhány falusi vevő csaknem a nyakunkon termett. Nem volt más, mint elbújni s az egyetlen hely, amit hamarosan megláttunk, az egyik nagy fakoporsó volt. Csak épen annyi időnk volt még, hogy abban megkushadtunk s már hallottuk is, amint a koporsónál megálltak.
