Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-06-01 / 6. szám
18 TESTVÉRISÉG works—far too fantastic for most dogs, but not for our Bodri. He had taught all eight children to walk, and already little Janos, who was just a year old, was clinging to the old dog’s fur and toddling about. The afternoon was closing, but we still found time to make a less elaborate home for our three little black pigs, and another for our rabbits; some of those that had escaped into the night we had recaptured and brought home again, and we rewarded them with a magnificent hutch built entirely of brick. So afternoon had slipped into evening, and it was suppertime and bedtime, and still I had no rhyme. I kept turning and rolling, wide awake and restless. My father finally could stand it no longer. “What is the matter with you? Why don’t you go to sleep?” he demanded from his own bed. “Father, I am composing a rhyme, and I can’t find the words,” I answered. “Are you crazy?” snorted my father. “I didn’t move to the city for you to become a poet.” “No, Father,” I explained. “I do not intend to be a poet, but I should like to save my skin tomorrow.” Father decided that I must have a fever, and called mother, who soon drew out of me the whole story, which satisfied them so that they both went quietly off to sleep. Not I. All night I pursued that rhyme. In the class, those students who had the sad duty to “report” sat in a special place reserved near the master’s desk. When I arrived I found two of my classmates already there, lokking glum. Uncle Eszenyi seemed to be in high spirits. “Well,” he cried, “we have three nice plump pigeons here. We shall either hear their rhymes, or enjoy their songs.” The first student had no rhyme, but he gave the ingenious excuse that he had made one but lost it the moment he entered the classroom. Uncle Eszenyi turned to the class and asked solemnly whether anyone had found a rhyme. A wave of laughter ran over the room. The next boy had a rhyme, but it was a poor one, half stolen, so he too lost, by the decision of the class, which was always allowed to vote on the worth of the rhymes. Now it was my turn. Worn out by the sleeplessness of the past night, I felt a bit dizzy as I rose to my feet. But I summoned all my strength and courage, and in a small voice I piped out: “Where there’s nothing hidden away Do not search, little wagoner, pray.” minden más kutyának túl cifra lett volna, de nem a mi Bodrinknak. Nyolc gyereket tanított meg járni és a kis János, aki első éve betöltéséhez közeledett, szintén a Bodri sörényébe kapaszkodva totyogott már. Késő délután felé járt, de még volt annyi időnk, hogy három kis fekete malacunknak is egy kevésbbé diszes ólat építsünk, egy másikat meg a nyulaknak. Azoknak a nyulaknak, amik előző éjjel szétszaladtak ugyan, de amikből néhányat sikerült visszahoznunk. Ezeket azzal tüntettük ki, hogy cifrán épített téglaházban helyeztük el őket. így esett meg, hogy a délután késő estébe nyúlt s eljött a vacsora és a lefekvés ideje is és még nem volt rimem. Nyugtalanul, álmatlanul hánykódtam az ágyban. Atyám végül is nem állhatta már tovább. “Mi bajod van? Miért nem alszol?” igy kiáltott rám az ágyából. “Atyám! rimet kovácsolok és nem találom a megfelelő szavakat” volt a válaszom. “Megbolondultál?” förmedt rám atyám. “Nem azért költöztem veletek a városba, hogy versfaragók legyetek. “Nem atyám,” magyaráztam én “nem akarok én költő lenni, de holnap meg kell, hogy mentsem bőrömet.” Atyám meg volt győződve, hogy lázam van és édes jó anyámat szólitotta, aki hamarosan kivallatott s megtudta álmatlanságom okát, aztán megnyugodva, mindketten csendesen álomba merültek. De nem én. Egész éjjel rímeket kergettem. Az osztályban a büntetésre váró növendékek számára külön hely volt fenntartva a tanító ur asztala mellett. Megérkezésünkkor már két elszontyolodott osztálytársam állt ott. Eszenyi bácsi elemében volt. “Nagyszerű” kiáltott fel, “Imiről, három jó madarunk is van. Vagy a rimeiket fogjuk most hallani vagy a sirámukat.” Az első fiú nem tudott rimet előpengetni, de volt egy eredeti kifogása, mondván, hogy ő ugyan kovácsolt egy rimet, de abban a pillanatban, mikor az osztályba belépett elvesztette. Eszenyi bácsi nagy ünnepélyesen az osztályhoz fordult és kérdezte, “talált valaki egy rimet?” Kacaj-hullám futott át a termen. A következő gyerek mondott ugyan egy rimet, de még annak is a fele lopott volt s igy ő is vesztett, mert az osztály, melynek joga volt a rímek értéke felett határozni, ellene szavazott. Most rám került a sor. Éjjeli álmatlanságom miatt kimerültén, szédülten emelkedtem fel helyemről. De erőmet és bátorságomat összeszedve halkan bár és sirihangon, csak kinyögtem: “Ahol nincs ott ne keress, Eszi bácsi szekeres.”
