Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-06-01 / 6. szám
TESTVÉRISÉG 37 each boy, “Make a good rhyme, and I shan’t punish you,” I caught the idea. When it was my turn I was ready for him, and answered promtly, “My neighbor has a close-clipped head—• There’s no place there for a louse’s bed.” A shout of laughter went up from the boys, for the lad next to me had his hair clipped to the roots and his head shone in the sunlit room like an ivory ball. Uncle Eszenyi himself laughed so heartily that there was nothing to do but release all the boys from punishment. Our school was connected with the church, as are most schools in Hungary. Every Sunday we were compelled to attend the service, and the length and monotony of the sermon bored us beyond reason. From the gallery of the church hall a small door led to the bell tower from which could be seen the pattern of the town with its ancient moat and fortifications. It was a great temptation to sneak out during the sermon and go up there to enjoy the view. Naturally, this pleasure was forbidden. But 1 knew nothing of the rule, and during the first Sunday sermon, when one of my neighbors pointed to the little door and suggested the possibility of escape, I slipped quietly from my place and climbed to the tower where the bells were hung. I was delighted with the green and varicolored roofs, cut into a giant jig-saw puzzle by the crooked streets, and I failed to notice that Uncle Eszenyi could see me from his garden, where he spent his Sunday mornings among the beautiful beds. After the service he met us at the church door, and pointing at me, he said severely, “You will report your action tomorrow.” The rest of the class was amused at my predicament. It was a faworite trick to send a new scholar to the tower, and the boy who had got me into trouble was thumped on the back and treated as a brilliant hero by the others. I wandered about in misery until mealtime, fearful of what awaited me next morning. Then just as Mother called us to come in to dinner, I remembered Uncle Eszenyi’s bargain the day before. If I could make up another rhyme, he would not punish me. But the day was fine, and my younger brothers were eager to explore the brick yard and the half-ruined factory, so I put off rhyming till later on. We found heaped in one corner of the yard a great quantity of unused brick, and scattered about were many more. Gergely proposed that we build a house for our old dog, Bodri. Our imaginations were carried away by the idea, and such a building arose as might have fitted into an old fairy tale—a palace with turrets and outfordult; “Mondj egy jó rimet s akkor nem foglak megbüntetni” — kezdtem az eszmét érteni. Mikor rám került a sor, már készen is voltam vele és gyorsan kivágtam: “A szomszédom kopasz fejű Nem teremhet benne tetű.” Hangos kacagás tört ki a fiukból, mert a mellettem álló suhanc feje tövig volt nyírva és a beáradó napsugárban úgy ragyogott mint valami fényes billiárdgolyó. Maga Eszenyi bácsi is szívből nevetett és igy nem volt más hátra, mint mindannyiunknak elengedni a büntetést. A mi iskolánk, mint a magyarországi iskolák nagy része, felekezeti iskola volt. Részt kellett vennünk minden vasárnap az istentiszteleten, melynek hosszúsága és egyhangúsága fölöttébb untatott mindannyiunkat. A templom csarnokának karzatáról egy kis ajtó vezetett a toronyba, honnan a város határát, a régi várat és annak ősi bástyáit lehetett látni. Igazi kisértés volt az istentisztelet alatt kisurrani s a toronyba felmászva a kilátásban gyönyörködni. Természetesen ez az élvezet tiltva volt. Én azonban ezt a tilalmat nem tudtam és az első vasárnap, amint az egyik osztálytársam a kis ajtóra mutatva sugalta a kiosonást, én helyemet elhagyva csendesen kisurrantam és felmásztam a toronyba a harangokig. Ott gyönyörködtem a könyökbetört utcák zöld és szines-tarka fedelű házainak zig-zagos soraiban, nem is gondolva arra, hogy lévén vasárnap reggel, Eszenyi bácsi gyönyörű virágágyai gondozása közben, a kertjéből megláthat. Az istentisztelet végével már a templom ajtóban találkoztunk, amikor is felém mutatva szigorúan rám szólt: “A tettedért holnap jelentkezel.” Az osztály többi része balsorsom felett csak mulatott. Szokásos csíny volt az uj növendéket a toronyba küldeni s ezért a többiek gyengéd hátba- veréssel jutalmazták és mint ragyogó hőst ünnepelték azt a fiút, akinek sikerült engem bajba dönteni. Szivszorongva koncsorogtam egész ebédig azon töprengve vájjon mi is fog velem történni ha másnap rámvirrad. Csak amikor anyám ebédre szólított, cikkázqtt át az agyamon az Eszenyi bácsi előzőnapi egyezménye. Ha képes leszek egy rímet költeni, ismét megmenthetem az irhám előtte. Az idő azonban nagyon szép volt s mivel fiatalabb öcséimet a félig összedőlt téglagyár telepének kikutatása izgatta s igy a rimfaragást én is elodáztam. A telep egyik sarkában sok használatlan tégla volt felhalmozva és még több volt köröskörül szétszórva. Gergelynek az az ötlete támadt, hogy építsünk egy házat Bodri kutyánknak. A gondolatot tett követte s hirtelen olyan épületet varázsoltunk, ami akár egy tündérmesébe is beillett volna — tornyos, terraszos várkastélyt, ami talán
