Református ujság - Fraternity-Testvériség, 1940 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1940-06-01 / 6. szám
TESTVÉRISÉG KERESZTYÉN ÁLLAM? Irta: Pap Béla Van=e s ha van, milyen értelemben van krisztusi állam? Ha valaki végighallgatja a külföldi rádiók híreit, megdöbbenve veszi észre, mennyiszer előfordul benne a keresztyénség felemlegetése. Mintha minden hadviselő fél magának akarná kisajátítani a keresztyénséget s a maga államát Isten országának, az ellenségét az ördög birodalmának feltüntetni. Vessük hát fel mi is a kérdést: van-e s ha van, milyen értelemben van krisztusi állam? Az Evangélium adottságnak tekinti az államot. Egyszerűen tudomásul veszi, hogy van: “Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené.” Számára nem nyitott kérdés, hogy isteni rendelésnek (theokratikus), kiszélesedett hagyománynak (patriarchalis), a közös föld szeretetének (patrimoniális), vagy a hatalom kényszerének bölcsőjében született-e meg. Az egész Ó- és Uj-Szövetség kezdettől fogva a theokratikus államelméletet vallja. Az állam az általános kegyelem, a gondviselés ténye és eszköze, ezért van lét- jogosultsága és csak addig teljesítheti hivatását, ameddig ennek tudatában van és szolgálatában áll. A modern ember szintén adottságnak nézi az államot, de abban sokkal inkább egy szükséges rosszat, erőtelen tradicionális keretet, vagy egy misztikus hatalmat, öncélt, mint a gondviselés eszközét látja. Az előbi véglet a kormányzat kinövéseit vagy rendkívüli idők, rendkívüli nehézségeit azonosítja az állammal; az utóbbi Deus ex machi- nával bálvánnyá avatja azt, akiért és aki által történnek mindenek. Mind a két véglet közös azonban világszerte abban, hogy elégedetlen a ma államával. Igen különböző tényezők befolyása alatt úgy érezi a modern ember, hogy az állam polgáraitól túlsókat vár és igen keveset ad. Ennek az egyetemes megérzésnek igen nagy szerepe van abban, hogy Európában egymásután alakultak ki egészen újszerű államformák: Szovjet, Fassizmus, Hitlerizmus. Mikor jut válságba egy állam? Mindenekelőtt akkor, ha hivatalosai, “a kormány”, nem a nemzet egészének üdvét és akaratát, de önző egyéni, vagy klikkérdekeket szolgálnak. Ilyenkor az egészséges állam egyszerűen lerázza magáról az élősködők seregét, s ha ez sikerült, a veszély elmúlt, mert itt tulajdonképpen nem is állam, csak kormányválságról volt szó. Az igazi államválság ott kezdődik, amikor az állam alkotó tagjai önmagukkal és egymással hasonlanak meg. Külső és belső tényezők folytán kiéleződnek és összeütköznek az osztály- és klikkérdekek. Az egységes nemzeti szellem és lelkűiét kihal, a különböző érdek- ellentétek önző harca megbénítja az állam vérkeringését. A világháború után ezen a betegségen esett át, vagy ebben van még mindig benne a legtöbb európai állam. A gyógyulás útja kettős: reátámaszkodva egyik rétegre, az erőszak eszközével kiirtani minden ellentmondást, elfojtani minden ellenvéleményt, felülről lefelé kialakítani egy uj, egységes, tehát államalkotó szellemet, lelkületet, nemzeti öntudatot; vagy lassú, szívós munka folytán kibékíteni a meglevő ellentéteket, megsemmisíteni a klikkérdekeket: a különböző faji, anyagi, társadalmi és világnézeti rétegeződések között megteremteni az egységes lelkületet. Az előbbi a könnyelműbb, a merészebb és könnyebb: forradalmi ut. Az utóbbi, a higgadtabb, de nehezebb: a reformáció megoldása. Az előbbi először az államformát akarja megváltoztatni, azzal a reménységgel, hogy az uj formák között uj embertípus fog nőni, az utóbbi az egyént akarja előbb megváltoztatni, “nagykorú állam számára” nagykorú állampolgárokat nevel. Az egyiknek módszere és jelszava az abszolutizmus, a másiké a demokrácia. Az előbbi rendkívüli idők rendkívüli fegyvere, a másik normális idők normális eszköze. Az utóbbi méreg, kiskorú, az előbbi átok, nagykorú államoknál.. Az előbbi megoldást választotta internacionális és atheista alapon a Szovjet, soviniszta alapon Mussolini és Hitler. Amott az állam, legyen az világ-állam, nemzetiállam, vagy rendi-állam, a mindenható kormányzat beleszól és meghatározza az állampolgárok minden életmozdulását, korlátozza a magántulajdont és egyéni szabadságot, az utóbbi a nemzeti öncélusá- got is beleilleszti egy még nagyobb egységbe, Isten világkormányzó akaratának szolgálatába. Éppen ezért az egészséges állami életnél azonban nem államforma a döntő kérdés. Ez a körülményektől függ. Jól felhasználva, mindenik forma lehet áldás. Bűnös kezekben mindenütt átok. Igaza van Kálvinnak: “Ugyancsak meddő volna, ha magán-emberek vitatkoznának arról, hogy azon a helyen, ahol ők élnek, melyik államforma a leghelyesebb, mert nem őket illeti az állami szervezet megállapítására vonatkozó tanácskozás. Aztán meg nem is lehet vakmerőség nélkül egyszerűen eldönteni azt, mivel ennek a vitának eldöntése a körülményektől függ. És ha magukat az államformákat a körülmények nélkül hasonlítjuk össze egymás között, nem lesz könnyű megkülönböztetni, melyik hasznosabb; annyira egyenlő feltételekkel mérkőznek. A királyságból könnyű a zsarnokságba átsiklani, de nem sokkal nehezebb az előkelők uralmából a kevesebb párt uralmába s még ennél is köny- nyebb a népuralomból a lázongásba jutni.” Mégis
