Herman Ottó szerk.: Természetrajzi Füzetek 4/1-4. (Budapest, 1880)

1-2. szám

41 Magam is hajlandó vagyok a magnak nemi passiv szerepet tulajdonítani, legalább azon időkorig, míg összeolvadásuk be nem következik; annál is inkább, mivel ennek megtörténte után a protaplasmán észlelhető befűződések vagy igen ritkák, vagy pedig végképen hiányzanak. BÜTSCHLI, ki e két mag egymáshoz való viszonj'át legelőször észlelte, állította, hogy e két mag egymással sohasem olvad össze, hanem csak egymás föle helyezkedik. Két évvel ezután, miután AUERBACH kutatásai által figyelmessé tétetett, új vizsgálódásokat eszközölt, melyek eredménye az volt, hogy a magvak összeolvadását elfogadta. BRANDT is állítja a magvak összeolvadását. Magam is e mellett nyilatkozom, s még hozzá teszem, hogy ezen stádiumtól fogva a protoplasma peristajtikus mozgásokat nem mutat, hanem a mag amoebaszerű mozgását ismét visszanyeri, mit ezen magvak különböző alakja után következtetek. BRANDT hasonlót állít. Szerinte a mag piskóta alakú, mely azonban nem mondható alapalaknak, mivel állandóságát ebben kimutatni nem lehet. Már a különböző alakleírásokból is lehet a magnak változó alakjára következtetni. A magnak amoebaszerű mozgását többször észleltem ugyan (IV. T. 18. e.) de oly nagy fokban mint ezt BRANDT állítja, sohasem. BÜTSCHLI vizsgálódásai szerint a keletkezett mag meghosszabbodik, két végén kiszélesedik, az ezeket összekötő középrész mindig keskenyebb és keskenyebb lesz, míg végre egészen eltűnik. Az összekötő vonal nem oszlik talán fel, hanem visszahúzódik a keletkezett centrumokba, melyek körül a szemcsék sugaras elhelyezkedést mutatnak. Ezzel egyidejűleg a protoplasmában is látható lesz a befűzödés, mely mindig mélyebb és mélyebbre halad, míg végre az első két barázdálódási golyó megalakúl. Én egészen hasonló eredményhez jutottam, csak hogy megjegyzem, hogy a szemcsék sugaras elhelyezkedésében csalatkoztam. Láttam ugyan egyes, a magból kiinduló finom sugarakat, de ezeket a mag nyúlványainak vagyok hajlandó tartani. (IV. T. 18. C.). Hogy mi okozza a protoplasma befűződését, arra BRANDT leghelyesebben felel: «a mag folytonos amabid mozgása oly ingerrel bír az összehuzékony protoplasmára, hogy ez ennek következtében befűződik». Ezt magam is valószínűbbnek tartom, mint azt, hogy a magvak oly nagy vonzó erővel bírnának, hogy képesek a protoplasmát maguk körül öszpontosítani. Igen complicáltak AUERBACH nak a két első barázdálódási golyó képződésére vonatkozó vizsgálódásai, melyek röviden következők. A rliombikus mag folyton növekedik hosszirányban annyira, hogy végre csak egy finom csík alakjában lesz látható. A protoplasma a csík mentében, de különösen annak két végén megtisztul a szemcséktől, hol köralakú szemcsenélküli terek keletkeznek, melyekből finom sugarak haladnak a szemcsés protoplasmába. A mag végre egészen eltűnik, de el nem vész, mert a szemcsenélküli plasma azáltal keletkezett, hogy a mag feloldódott és egyes helyeken kiszorította a szemcséket. Az ekkép keletkezett alakot caryolithféle alaknak