Herman Ottó szerk.: Természetrajzi Füzetek 2/1-4. (Budapest, 1878)
4. szám
igen értékes tanulmányai, 5 8 felfogásom szerint, szintén a mellett szólanak, hogy ezen rajzók a középponti tok magjaiból fejlődnek ki s az intracapsularis sarkodé a rajzókká szerveződő magoknak csupán tápanyagokat szolgáltat s ÜERTWIG-nek érvelése, melyet szemlátomást az átalánosan elfogadott sejtszaporodási schemának dogmaszerű felfogása nyűgöz, az elfogulatlant nem képes arról meggyőzni, hogy a Badioláriák rajzói nem a középponti tok magjaiból fejlődnek. Végül pedig nem tehetem, hogy AuERBACH-nak a sejt lényegébe való behatolásra oly fontos s eszmékben oly gazdag tanulmányaira ne utaljak, melyekben azon eredményre jut, hogy a sejtek magjainak magtestecsei önmagok is elemi szervezetek, melyek bizonyos körülmények között sejtekké válhatnak, így nevezetesen a Muscidák bábálmában bekövetkező szövetszétesésnél nyilván a szétesett sejtek kiszabadult magtestecsei azok, melyekből az újból felépülő szövetek sejtjei képződnek: «Ezen felfogási mód mellett tehát a sejtmag egy űrös csírtelepnek (hohler Brutraum) látszik, mely arra van hivatva, hogy magában ifjú sejtnemzedéket fejleszszen, a magtestecsek pedig valóságosan belsőleg (endogen) keletkezett fióksejteknek. Ez utóbbiakra nézve azután attól függ, vajon kijuthatnak-e alkalmilag az anyasejtből, hogy mint szabaddá vált elemi szervezetek tovább éljenek». 5 9 — Az itt röviden felhozottak után indokoltnak vélem az elméleti aggályoktól, ismereteink jelen állása mellett, egészen eltekinteni, mit sem törődve avval, ha mindjárt ez által a sejt lényegéről való összes, s tegyük hozzá igen hiányos tapasztalataink, — mint BÜTSCHLI mondja, — fejők tetejére állíttatnak is. A kész rajzókat az Acineta belsejében egy ür fogadja el, mely a lüktető ürese kivezető járatával közlekedik s rendesen elég tágas arra, hogy a benne foglalt víztiszta folyadékban a csillószőreit kifejtett rajzó keringhessen (X 4). Nekem úgy látszik, hogy ezenür nem a rajzó fejlődésekor jő létre, hanem elő van már képezve, csakhogy a rajzókat nem rejtő egyéneknél teljesen el van záródva, hogy csak akkor nyíljék meg, midőn a rajzót, mely mintegy beléje sarjadzik, elfogadja. Igen megfogyott plasmájú egyéneknél, melyek nyilván már több rajzót bocsátottak, ezen ür, nevezzük költő-ürnek, erősen ki van tágulva s jól kivehető hártyás buroktól környezett lombik alakú tömlőt képez (X. 5.), melynek nyaka a lüktető ürese szerfelett kitágúlt vezetékének felel meg, s ez természetesen a rajzónak kivezetésére is szolgál. A kirajzás megtörténte után a költő-ür, mint egy üres hólyag, összeráncosodik s a plasmának lassankénti összehúzódása következtében végre ismét teljesen elenyészni látszik. Ezen zacskós költő-ür, melyről tudtommal sehol sincs említés téve, igen emlékeztet gazdasejtjöket áttörő Chytridium-tömlőkhöz s továbbá azon kis lombikalakú tömlőkhöz, 5 8 Zur Histologie der Radiolarien. Leipzig. 1876. 5 9 Organologische Studien. I. Hft. Breslau. 1874. Pag. 169.
