Téli Esték, 1914 (18. évfolyam, 10-18. szám)
1914-02-22 / 17. szám
TÉLI ESTÉK 3 A takarékosság tehát nem abban van, hogy az életszükségleteket vonjuk el magunktól. A takarékosság abban van, hogy mikor csak egy fillérrel több van, mint éppen kellene, akkor kezdjünk az alapnak, a gyökereknek megvetéséhez, illetve megragasztásához. Alapot kell teremteni, hogy mikor kevesebbünk lesz, mint máskor, akkor segíteni tudjunk magunkon. A mostani felfordulásnak az az oka, hogy az előbbi bőséges időben mindent elköltöttünk. Amennyi csak jött, azt mind elköltötték az emberek. Nem hitték, hogy jön idő, mikor annyi sem lesz, ameny- nyire éppen szükség van. Mester. Kettős értelem. Betyár (a cigányhoz, akivei muzsikáltatok magának): Piánó cigány, csak piánó I Cigány: Mi ázs, kezsit csókolom, nacságos zsivány ur? Ázst nem értem. Betyár: N<> hát, olyan lassan húzzad, mintha lopni mennél. Cigány : Áhá, ezst mán irtem ! Ismeretek-tára. Honnan veszik az iró-emberek meséjük, írásaik tárgyát? II. Ha valaki azt kérdezné, mikor a hatalmasan hömpölygő folyamot meglátja először, honnan veszi ezt a rettenetes sok anyagot, folyton ömlő hullámzást ez a folyam . . . ugy-e mosolyogva felelnék: — Hát a forrásából. Kibuggyan egy kis erecske a hegy, a szikla hasadékból. És az a kis erecskéje a forrásnak szalad egy ideig, mint valami vékony ezüst vonal. Aztán mindig több és több anyagot vesz fel. íMert más és más vidékre, mezőkre, völgyekbe ér. És növekszik, szélesedik, duzzad. íme előttünk hömpölyög most már a folyam, a maga bőségével, ömléseivel és hullámaival. Szakasztott emigyen van avval az érrel, avval a forrással, melyet irói vénának, rutinnak, ihletnek, tehetségnek szoktak nevezni. Az iró bizony születik, akár a hegyi forrás. És ha egyszer csak pici utat talál . . . csergedezik, ömlik folyton-folyvást a gondolata. Az érzése, az ő belső kis világa. És ha útját még egyengetik is, ha magának medret tud találni . . . jó. dús vidékre kerül, ahol benső kis világát táplálhatja, képzelmét növelheti, meglátásait szélesbbitheti . . . egyszer csak ki- sebb-nagyobb, sőt óriási Íróvá, mesemondóvá, elbeszélővé fejlődik. Hogy csak ezekről, ilyen Írókról emlékezzünk. Azért nem minden emberfia lehet Íróvá. Még ha százezerszer is azzá akarna lenni. Most került ki az eleven halottak országából, az őrültek házából egy ősz úriember. Aki két évtizednél tovább lakott ott. Mindenáron Íróvá akart lenni, már fiatal korában. De nem született reá Nem volt vénája, rutinja, ihlete Hiába próbálta. Erőltette. Nem sikerült. Elborult lélekkel vitték be az elevenek temetőjébe. Ahol folytonosan újságot szerkesztett. Irt. És irósko- dolt. Az egész Lipótmező mulatott az ő — mesemondásán és íróságán. S ha nem is őrült bele minden emberfia az ilyen akarásba ... de ha egyszer nem született annak, arra, hogy Íróvá legyen . . . nem is alkot valami maradandót. * Nem minden iró ember lesz naggyá. Világhíressé vagy nemzetének ragyogó csillagává. De azért vannak kisebb rendű irók, akik Írnak és Írásukat élvezettel, szívesen olvassák az emberek. Hiszen az emberek sem mind lángelmék, nagy férfiak. Kisebb emberek szívesebben húzódnak az egyszerűen, érthetően iró elbeszélőkhöz, mesemondókhoz. Arra, hogy valakinek a leikébe, a szivébe hullámzást keltsünk, érzéseket, átéléseket fakasszunk . . . nem is szükséges mindig valami egetrázó, tragikus, világrenditő tárgy. Théma. Nagy és kis irók minden időben magukénak vallják az egész nagy természetet .. . óriási jelenségeivel éppen úgy, mint kicsike fűszálaival. Sőt sokszór éppen abban van a nagyság, eredetiség, hogy a legapróbb dolog, jelenség, tárgy megragadja az iró leikét. És olyan életet, elevenséget. egész világot önt bele, hogy hihetetlen. Mégis valónak fogadja az olvasó. És eltölti vele a lelkét. Apró-cseprő eseménykék sokszor jobban érdeklik az emberi szivei, mint a nagy, megrázó tragikumok. Szomorú események. Az otthonnak ezer tarka-képe. Butorpattogás, bogárnak zümmögése, pataknak csevegése. Eperfának bólintgatása, akácfának illata, mindennapon hallható órának verése. Harangnak kongása, pásztornak furulyás szerelme és igy továb . . . Miért? Mert ulóvégre is annyit ér valakinek számára a külvilági esemény, történet, fájdalom, öröm, egy virágszál emléke, madárdal vagy gép- zugás, kártyázó spiller vagy goinbozó gyermek, szivárvány vagy ragyogó ékszer, bogárhátu kis ház vagy palota, mint amennyit róluk gondolni, gondolat- folyamatunk után képzelni, érezni és vágyakozni tud. Annyi bizonyos, hogy az életben és az életet meglátó irók műveiben ezek az apró-cseprő megfigyelések és a nyomukban keletkező reflektálások, kapcsolatok, visszaemlékezések sokszor szebb, össz- hangzóbb világot alkotnak, mint a megrázó események . . . Egyetlen igaz. mélységekből fakadó köny nemesebben hathat az emberi lélekre és kedélyre, mint sok-sok ömlő vér. Az apróbb tükördarabokban többször hivebben felismerjük magunkat, mint az óriási, sokszor-legtöbhször hízelgő velenceiekben. Ez a felismertetés, ez az irás titka. Ezer ember nem látja meg azt, amit az iró ember meglát. Képzelelében átalakít és elébe viszi az olvasónak. Ezer ember érzi azt, de nem tud kifejezést adni érzésének. És az iró egyszerre, szintev hihetetlenül azt mondja : — Ez az! A te lelked. A le érzésed. A te gondolatod. Az iró embernek azért érzékenyebb az ingere. Az idege. Az érzékenysége. Az egész benső világa. Mester. Hogyan számol a fiú ? Tani«: Tegyük fel, hogy az alna darabja három fillér, mennyit kapsz Pista húsz fillérért. Pista: Nyolcat. Tanitó: Db hiszen az nem lehet. Pista: Tessék csak ide adni a hatost, majd hozok.
