Téli Esték, 1914 (18. évfolyam, 10-18. szám)
1914-02-08 / 15. szám
2 TÉLI ESTÉK Pedig orvos van. Az orvosok maguk panaszolják, hogy sokan vannak. Egyes városokban egymás nyakán vannak. És a községeknek bőven van pótadójuk is. A százpercentes pótadók már megszokott teher a községek nyakán. Hát hol a baj ? Mi a baj, hogy mégis ily megdöbbentő jelenségekről lehet szó Magyarországon. A bajt már elébbi hírünk megjelöli. Hogy a járásorvosnak nem bírják községeink biztosítani a megélhetésre szükséges rendes, meghatározott fizetést. Az orvosok tehát inkább a városokban szaladgálnak és igyekszenek létükét biztosítani. De nem teszik ki magukat a bizonytalanságnak és elmaradottságnak a falvakban. De hát mire költik, mire lökik ki a községek azt a nagy terhet, a pótadókat ? Erről nagyon sokat tudnánk mi is beszélni, írni. Az egyes községeknek költségvetései azonban még többről adnának felvilágosítást. Nemcsak városainknak, de falvainknak, községeinknek is rossz, tarthatatlan a házi gazdálkodása. Mindenre telik ott, csak arra nem, a mivel alapot vethetnének a községek jólétének. A mivel például jobb egészségi viszonyokat teremthetnének. Pedig az egészség az első és legbiztosabb alapja a népnek. Az élet és munkakedv forrása. A jövő nemzedék erőssége és hatalma. Bővebben erről nem is kell beszélni. Hiszen más nemzeteknél régen észrevették ezt az életigazságot. Meg is mondotta egy nagy államférfi, hogy ne merészkedjék város, község és ember egyetlen fillért luxus életre vagy cifraságokra kiadni, mig az egészségügynek csak szemernyi szüksége, kívánnivalója van. Hol maradunk mi ettől az életfelfogástól és belátástól ? Ha a kormányzat vagy a társadalom segítsége, mondjuk kulturális, művelődésérzéke már régen belátta volna ezt az igazságot, ezt a nagy, messzekiáltó figyelmeztetést, a mit ez az államférfi mondott: akkor egyes vidékek gócpontjaiban, sőt községekben is alakulhattak volna olyan erős, de életerős egészségügyi intézmények, mondjuk népkórházak, a hova orvosaink szívesen özönlöttek volna. Nemcsak betegsége idején volna áldása a népnek az ilyen intézmény, de a jobb, nyugodtabb, egészséges időkben is nagy hatással működhetnének a nép érzékére; a megelőzésre és az egészségnek belátáson alapuló fentartására. A nép táplálkozására, az alkoholellenes küzdelem sikereire. Van sok egyletünk. Rengeteg címeken és papiroson. De csudálatosán az egészségnek, az élet legdrágább kincsének érdekében nem igyekszünk tömörülni. Alkotni és segíteni. Magyarországnak azt a kormányát igazán áldani fogná az utókor, — aki ezeket az eszméket megtestesítené. Közmondások. Egyszer volt Budán kutyavásár. Hányszor halljak, mondjak ezt, és bizony sokan vannak kik nem ismerik ennek sem a történetéi. Haltjuk hát : Egy falusi ember tapasztalván, hogy Budán holmi apró ölebecskékei jó pénzen megvesznek, összeszedett egy sereg komondort a nagyjából s fölvitte Budára, gondolván, hogy azokat még jobban megfizetik. Budán aztán kibérelte egy vendégfogadóban a tánctermet, hol a komondorok éjjel oly ordítást vittek végbe, hogy még a szomszéd házak lakói sem alhatlak. A fogadóban alvó vendégek végre a fogadósra rontottak, hogy a kutyákat kergesse pokolba, mit az meg is tett. A kutyák szerteszét szaladtak a városban, hol aztán el is fogták, agyon is verték őket. Másnap a falusi ember panaszt emelt a fogadós ellen, minek az lett a vége, hogy a kutyák át át megkellett fizetnie úgy, a mint a falusi ember kívánta. A jó vásár megtetszett az embernek s nemsokára még több komondorral állított be, de már ekkor sehol sem kapott szállást. Akkor mondta az előbbi fogadós, hogy csak egyszer volt Budán kutyavásár. ★ ★ JVem Illik mindenhez minden. Mátyás király Kinizsi Páll követségbe akarta küldeni a törökhöz olyan ügyben, hogy a feje is meglehetősen veszedelemben forgott. Hogy Kinizsinek nagyobb kedve legyen, azzal biztatá Mátyás király: Ha a török elülteti a te fejedet, tüstént a törökre megyek s addig nem nyugszom, mig 30 ezer töröknek a fejét le nem ülöm a tiedért. — Jól van, jól, fölséges Uram — mondja Kinizsi — de azon 30 ezer török fej közül egyik sem illik Kinizsi Pál nyakára, mint a magáé, mert: »Nem illik mindenhez minden.« Kijózanodás. — Nincs többé névnap. — Már t. i. ott, a hol — nem lesz. Ott nincs többé névnap. Tele is vannak vele az újságok, hogy hát mi történt Hátszeg derék városában. Összeültek ugyanis a névnapok hősei, akarom Írni a város számbavehető, vezéremberei (arról hallgatnak, hogy ott volták-e az asszonyok is) és a kijózanodás teljes higgadtságával és megfontoltságával elhatározták, hogy ne legyen több eszem-iszom névnap. — Ohm! nyeltek nagyot azok a névnapi alakok, akik már az uj esztendő előtt a fali naptárban vagy a kalendáriumban kicövekelték, megnótázták, hogy hát hány névnapra, magyarán eszem-iszomra van kilátás. Melyik napra esik. Összegyülemlik-e kettő-három. Vagy takarosán elrendezkedik. Ohm — nyeldestek, mi ez? Kijózanodás? Idők jele vagy takarékosság. A dolog veleje meg abban van, hogy ennek a kijózanodásnak, elhatározásnak nem a névnap az oka. Névnapot régen is ültek. Hívni se kellett rá az embereket. Minden emberfia megérezte a maga becsületes és méltányos érzése szerint, hogy hova mehet? Hol van helye? Hol fogadják szívesen és meg is várják, hogy ott legyen. És a névestéken, a névnapokon azt mondották egymásnak az emberek: — Jösztök; esztek a mi van. És gyönyörű, természetes, minden teketória nélkül való névnapok voltak.
