Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)

1913-12-21 / 8-9. szám

6 TÉLI ESTÉK — Ugye elmondja ? — Hát csak egyetlen egy esetet mondok el, Úgy amint” történt. Sose felejtem el. , $,iri c^énd uralgott a szobában. Még Döme bácsi is kivette Ami annyit jelentett, hogy nagy jelenet kÓvetiezífií Es Béla emigyen beszélt . . . .... Kedves kis leány érkezik a zálogházba- Urileánynak néztük, mert elég módosán és csinosan volt öltözve. Kedves volt, mint egy kis angyal. Ara­nyos haja, világos kék szemei, csakhogy szárnyait oda nem képzeltük. Köténykéjét gondosan összefogta és szerényen, majdnem alázatosan mondotta. — Jó napot, bácsikák .... — Jó napot kicsikém, köszöntöttük mi is. Mit kivan, kit keres? — Nem keresek én senkit. A papa is meg a mama is beteg. Az orvos bácsi orvosságot rendelt. A papa nem meri meghozatni, mert már sok orvosságot hoztunk pénz nélkül. Fél, hogy talán nem is adnak. A mama meg azon aggódik, hogy karácsonyra nem lesz kenyerünk, kiflink. Hát én azt gondoltam mama is, a papa is szokszor küldtek ide aranygyű­rűket, karperecét, órát és más tárgyakat. Sokszor el­kísértem én a Marit ide, cselédünket. Én nem jöttem be. Künnt állottam, mig ő a dolgát végezte. De min­dég hozott pénzt. És akkor nem volt baj otthon. Mari elment. Azt mondta, hogy nem fizetik a papáék ren­desen. Hát ingyen nem szolgál. Nem baj Mari. Majd szolgálok én. Hiszen a cselédek leányok, cselédnek lennni nem szégyen ám. — Ez mind szép gyermekem, nógattuk a kis le­ányt, mert roppant sok dolgunk volt. De mi hát tu­lajdonkép a kívánsága? — Azt gondoltam tehát, folytatta a leányka za­vartanul, de kissé elfogulva, azt gondoltam, hogy elhozom ezt a bábot, melyről tudom, mert kereszt­apa mondotta, hogy nagyon drága volt. Ezt ni bácsi, ezt akarom zálogba tenni. És a leányka kitárta kötényét, és elővette a — bábuját. A bábu meg bizony egy meglehetősen kopott baba volt, aminőt uj korában is pár hatosért meg le­het venni. Gondolhatják, hogy mily mélyen meg voltunk hatva. A főnök ur szemében is megcsillant a könyü. Pedig kemény ember volt. Megkövesedett a szive azok közt az esetek közt, amiket itt a fővárosi zálog­házban látott és tapasztalt. Most e kősziv is ellágyult. Szemében rezgő könycsepp árulta el, hogy ellágyult. Jó magam ott állottam, mint élettelen oszlop. Meg­meredve. A főnök kivette tárcáját és egy aranyat adott a kis leánynak. — Nem lesz ez sok bácsi? — kérdezte elfo- gódva, merengőre változott arccal. — Sőt kevés lesz talán, de egyelőre vigye haza kicsikém. A leányka még egyszer rávetette gyönyörű két szemét a bábura, mintha azt mondta volna neki: — Aztán jól viseld magad. Nemsokára érted jövök. Ha majd a papa fizetést kap. Talán elsején. (Oh mert az az elseje a hivatalnok embernek re­ménye, de küzdelme is.) Aztán kedvesen köszönt és távozott. A főnök ur meg kezembe nyomta a bábot és kért kövessem nyomon az utcán a kislánykát és vi­gyem vissza a lakására az érdekes zálogot. Követtem. Egy utca sarkon aztán befordult a leányka és bement a nagy bérházba. Ahol egy le­ányka úgy eltünhetik,, akár egy szállongó pillangó a sürü erdőben. De az én szemem résen volt. Meg­figyeltem._ hova ment be. — És én utánna mentem. A szivem úgy vert. mintha valami gonosz vállalatra adtam volna fejemet, Alig tudtam lecsendesiteni. Mikor a szobába beléptem, forgott velem az egész világ, alig tudtam szóhoz jutni. Az apa is, az anya is ágyban fekvő betegek voltak. Bocsánatot kértem a szokatlan látogatásért. Elmondottam a történeteket és a bábot oda adtam a leánj kának. A kis leány úgy állott ott előttünk, mintha a vádlottak padján lenne. Nem szólt. Csak figyelt okos szemeivel és hallgatott. Majd a bábot ölelgette si­mogatta. — Mit tettél Erzsiké, ugyan édes lányom, mit tettél ? — sopánkodott az anya. — No ezt már még sem gondoltam rólad, — fedte komolyan az atya. — Megbocsájt nekem a Jézuska, szólott végre a kis leány ezüst csengésű hangján. És ha ő meg­bocsát, akkor apáéknak meg a bácsiéknak is meg kell bocsátaniok. Én rosszat nem tettem. Csak segitieni akartam a mamán, meg a papán. Hiszen a Jézuska is segít. — Úgy van, szólottám leküzdve indulatomat, ami teljesen elérzékenyitett. Aztán beszélgettünk még pár percig a család­ban. És búcsút vettem, de — mert meghívást kaptam az ünnepekre — meglátogattam a családot újra. Azóta mondom hosszú évek teltek el. a kis, leányból, Erzsikéből szépen fejlődő hajadon, Erzsi lett. És — — kitalálja ki? — Én tudom vágott közbe a fecsegő leányka. — No ha tudja árulja el. — Erzsi a jegyes. — Úgy van. Jövő karácsonyra, ha az Isten is úgy akarja már itt lesz közöttünk. A kis önző. A n y a: Imádkozzál kedves gyermekem, nagyapóért is. Gyermek: Édes jó Istenkém, engedd meg, hogy nagyapuka még sok-sok kriszkindli fát csinálhasson nekem. A madárnyelv. Karácsony előtt történt. A szülők arról tanakodtak, hogy vájjon mit hozzon a kis Jézuska P Alig kezdtek azonban beszél­getni, a Laci gyerek lépése hallatszott. Épen most jött haza az iskolából. — Tudod mit apja, suttogja az asszony-feleség. Bogy Lacika meg ne értse, beszéljünk madárnyelven. (Ezt a be­szédet még akkor tanulták meg, mikor boldog jegyesek voltak. Egy kis trillázással, meg egy kis csicsergéssel szokták megtol­dani beszédüket, akik madárnyelven diskurálnak.) — Milyen találékony vagy te édes anyjuk, örült a do­lognak férj uram. No most a gyerek nem jár túl az eszünkön­És megkezdődött a madárnyelvü beszéd. — Vottráállál máriálli a bazárdebazárálliaban ? (Voltál-e már a bazárban.) — Voltralam, sokok széprele mindenezes vanillalla ottlala­(Voltam és sok szép minden van ott.) — Mitlalala vet téléi él ? (.Mit vettél ?) — Vettelelem egy paparipallatát és egy kardalolorlotl. (Vettem egy paripát és egy kardot.) — Laci fiú ámulva, szótlanul hallgatja ezt a titkos be­szédet. De furfangos kis eszén nem fogott ki ez a beszéd sem. Mosolyogni kezdett és szüleinek nagy ámulatára emigyen szólt a beszédbe -. — Csákókótrállél nemtrelem kapkaprakok P (Csákot nem kapok ?) * Oh, azok a gyermekek, be ki nem lehet rajtuk fogni!

Next

/
Oldalképek
Tartalom