Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-12-21 / 8-9. szám
TÉLI ESTÉK 7 HAZATÉRÉS A HÁBORÚBÓL. Teodoró Guerrero. Ropogva zug a harsona, Galamb s virág száll a légbe.. Ó, mert itt az áldás, béke, Ezt hozza a hősök sora. Minden ember gyorsan vágtat, Hogy láthassa fiainkat, Kezeik mind tapsra nyilnak, Éljenezve kiabálnak. Ó nagy eszmei Végre béke! Minden nagy szív ezért lángol S kicseng a nép ujjongásból: Hála Isten, végre vége! Ámde kínzó félelmében, Keserves nagy kínja közben, Egy anyának szeme könyben-----Viss zajött mind: ép csak ö nem. Spanyolból fordította BARNA JÁNOS. LEGSZEBB KÍVÁNSÁG. — Te Ferike, találkoztam a kis Jézuskával, meghagyta, hogy kérdezzem mey, mi a kívánságod, mii küldjön karácsonyi ajándékul ? — Mondja meg a kis Jézuskának bácsi, ne küldjön nekem semmit. Hanem tegye meg azt a kegyességet, jöjjön el a szent estére ő maga és békitse ki ’des apámat ’des anyámmal! Akkor lesz nekem igen jó karácsonyom. * NEM FOGYNAK KI AZ ANGYALOK. — Édes anyám, ugye-e igy karácsonykor millió és millió angyalka jön a földre:? — Bizony édes fiam. — Osztég nem fogynak el soha az angyalok ? — De nem ám, mert a jó Istenke mindig pótolja őket — Honnan ’des? — Innen la a földről. A te kis öcsédet is oda- szólitotta a jó Istenke a múlt karácsonyra — folytatta az anya és sírva fakadt. — ’des, hiszen azért ne sírj, hátha most karácsonykor meglátogat minket az öcsike, — angyalképében. * A KALÁCS. Az ides éppeg a diót törte, meg a mézet készítette elő, hogy a szent ünnepre kalácsot süthessen. A Laci gyerek már elálmosodott, de még mindig türtőztette magát, mert nagyon tetszett neki ez a dolog. — No imádkozzál Laci, szólott az ides, mert az angyalkák is lefeküdtek már. Laci imádkozni kezdett: — Add meg a mindennapi kenyeret és a holnapi kalácsunkat, mondotta a kis fiú. — Hogy mersz igy imádkozni, kiáltott az ágyból Laci édes apja. — Hát édes apám, mikor karácsony van, nem csak kenyeret, de kalácsot is kell kérni. Nyakasék és Fejesék. GÉN szép, boldogító kriszkindlit hozott Virág- i falvának a Jézuska — az elmúlt karácsonyra. Megnyílt a községben a rég’ óhajtott Gazdakör. Tagjává szegődött a község minden valamirevaló gazdája. De mégsem volt teljes az öröm. A két legmódosabb gazda Fejes Károly és a másik Nyakas István hiányoztak a megnyitó ünnepélyről. Ugyancsak tartották magukat. Nevük szerint való értelemben cselekedtek. Nyakaskodtak Fejeskedtek. Hosszú volna ám szálakra szedegetni, hogy mi mián folyik már-már ötödik esztendeje a háborúság Fejes és Nyakas között. Csak épen azt mondom el, hogy voltaképpen miért marad ki mind a kettő, már mint Fejes és Nyakas gazda is a közörömből, az Olvasókörből. . . . Mikor ugyanis az öreg tanító a Gazdakör tagjait gyűjtögette, annak rendje és módja szerint becses látogatását tette Fejesnél is, meg Nyakasnál is. Amint a gyűjtő-árkust Fejeséknél kiterítette és szegről végről elmondotta, hát mi járatban volna : Fejes gazda kiegyenesedett, mint a pecek és jéghidegséggel azt a kérdést lökte oda: — Nyakas gazda is tagja leszen ? — Azt még nem tudom, mert csak ezután fogom meg invitálni — szólott az öreg tanító sejtelemmel. — Akkor én sem tudom, hogy leszek-e tagja. Majd meglássuk. — De nem leszeszl — rikkantott a beszélgetésbe az éppen belépő asszony. — Az a csörgő szarka, Nyakasné már eldicsekedett, hogy az ő ura lesz ott minden. Tanító uram hiába bontogatta a csomót, hogy hát ez csak amolyan mende-monda. Mit sem ért el. Hasonló szerencsével járt a taggyüjtés Nyakasék- nál is. Ott is az első szó. — Tagja lesz a Fejes gazda? Az öreg mester ur csak izgett-mozgott. Köhin- tett, verejtékét törölgette, hogy alig tudta kimondani: — Még nem tudható! — Akkor én sem tudhatom — mondotta Nyakas. — Be ne iratkozzál — sivitott az asszony, mert a falu mozgó postája — már mint Fejesné — szét- hirelte, hogy az ő ura lesz ott minden. így történt, hogy megfordult a természet rendje. Már a hogyan a haragosok cselekedni szoktak. Ha te nem, én azért is. Ha te igen, én azért sem. Magyar emberek históriája. A Gazdakör — pedig megnyílt azért. Mindjárt az ünnep második napján ott volt az egész Virágfalva. Mert szép előadást rendeztek úgy elöljáróba. Örült apraja-nagyja. A vének szemeiben megrezzent az emlékezet csodás könnye. És mondogatták: — Úgy fordul mint régen ... A nap is úgy kezd sütni az égen. Csak Fejesék és Nyakasék maradtak otthon. Kérdezték is úgy lopva ettől is, attól is, már mint Nyakasék és Fejesék! — Hát Kaszásék ott voltak? — De bizony hogy ott ám. — Siposék is? — Nemkülönben 1 — A korcsmáros Kerekes is? — Ott biz ám! Ünnep alatt nem árultak a Há- romcsőrü-ben két kvántum italt sem. Ha tagadnák, sem hinnők el, hogy nem fájt ez a dolog mind a két családnak. Fájt bizony, de nagyon. Ott motoszkált ez a keserűség mindegyik szivén akár a moszat a viz fenekén. — Elhagytak bennünket! — Te vagy az oka — vetette szemére az asz- szonynak.
