Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)
1913-12-21 / 8-9. szám
TÉLI ESTÉK <ts7ésus/ea a kaszárnyában. Met árva ßu a (jaszárnyáVan oktrrét Veszethetett karácsony tájban, cfílitj jé tenne ünnepre hazamenni, (Szerető körVen mégegyszer gyermek tenni. (Sßeßit egyiknek sem vott már szütöje, o'fitég ott ßkübtek künn a temetőVe ct)tessze innen egy jatuszéten, .Sírjuíe se tetnék, kivátt így tétey. Wítikor íját etjön a Varáesonyeste, Ms tát áj át a fjét ßu etőVer este, cfítmé kettő Venne VaVrátt, kotorászott, ctfter esett Ve nne tán ünnepi Vatáesot. eHztán g óné o tat Van messze-messze vágyva Szépen tejeküdtck a VatonaágyVa> (' tíz tán tezárutt gondotatuk tüße> Szép csöndes atom száttotí szemükre. SVs mig sírásra Vuzééott szájuk, qM kis Stézus Vetért íjozzajuk ctlkintkacsak ott akadt vén dotga ■S a ßt ßut komtokon csékotta. S ettot a eséktét minékettónek tette ott szütőjatut egyszerre ßettette. SfCazarepüttek, örüttek, s tuéom is én, Way rrjég npnistrattak is az éjféti misén. cfflotnár Skároltf. Egy nagy hajókatasztrófa emlékezete. Az angol újságok felelevenítik az emlékezetét egy rettenetes hajókatasztrófának, mely száz esztendővel ezelőtt történt a karácsony estét kővető éjszakán Jütland közelében. Ez volt a legnagyobb katasztrófa, amelyik az angol flottát valaha érte. 1812 december közepe táján kétszázharminc angol hajó indnlt el a Keleti-tengerről. Harminc hajó hadi eszközöket szállított, a többi pedig a kereskedelmi flottához tartozott. Több hadihajó kisérte a flottát. A hadihajók között a »St. George« volt a legnagyobb, amelyen 98 ágyú és 752 ember volt, csaknem ugyanakkora volt a »Defence« nevű is, amelyen kilencvenkét ágyú és hatszáz ember volt. December 24-én reggel heves vihar keletkezett, amely a nap folyamán mindjobban erósödött. Először a »Defence« került zátonyra; a hajóról akkor a vízbe dobták az árbocokat, hogy ezzel könnyítsenek terhén. A vihar azonban egyre fokozódott, a hullámok egyre nagyobbak lettek és átcsapkodtak a hajón, mely aztán elmerült. Utasaiból csak néhányan menekültek meg Öt asszony is volt a hajón. Az egyik egy tisztnek a felesége volt, akinek fia mint kadét szolgált ugyanezen a hajón. Az apa egy nagy deszkához kötötte a fiút és a tengerbe dobta, abban a reményben, hogy igy a hullámok majd partra sodorják. Ebben a reményében nem is csalódott. A szülők, kik szintén deszkához kötözték magukat, elvesztek a tengerben és csak holttesteiket sodorta később partra a viz. A »St. George« nevű hajó szintén zátonyra jutott és miután tizenkét óráig küzkődött a hullámokkal, elsülyedt minden rakományával és minden utasával együtt. A hétszázötvenkét ember közül, aki rajta volt — egy sem menekült meg. A partról tehetetlenül nézték, hogy temet el egy hatalmas szökőhullám több száz embert egyszerre. A többi hajó közül is több elsülyedt, de az utasok megmenekültek. Csupán a »Hero« nevű hajó sülyedt el összes utasaival együtt és azonkívül a »Manila« nevű fregatthajó matrózainak legnagyobb része is a tengerbe veszett. Több mint háromezer ember vesztette akkor életét és karácsony napján reggel holttestekkel és hajóroncsokkal volt tele a jütlandi part körül a tenger. A gyermek mond igazat. — Bácsika, a kis Jézuska nekem szép karácsonyfát Ígért, mert jó voltam. — Nem hiszek én a kis Jézuskának, szólott vissza durván egy hitetlen fajankó. — Mát akkor én sem hiszek a bácsiban. Eddig s<-m igen hittem, most meg éppen hogy nem hiszek. A kis leány bábja. — Karácsonyi történet. — Irta: Bodnár Gáspár. EJ ti, jó falusiak, — szólott az öreg Döme bácsi, — be sokszor sóvárogva jár a telketek a fényes városokba. — Bizony, hogy jár, feleselt egy kis fruska, akinek nyelvét már jól ismerte a társaság. A nagy város olyan, mint a tündér ország. Gazdaság fény, pompa. Urak laknak ott . . . nem tudják mi a szegénység. Élnek, úgy mint az urak. — Milyen tévedésben van, igazítja helyre a leányt egy fiatal ember, aki édesanyjának látogatására érkezett a faluba, itt a falvakban fogalmuk sincs arról, mi rejlik ott a fényes városban a külső mutatós szin, fény alatt. — Mondotta, beszélte a néném is — erősítette meg a fiatal ember szavát Zsuzsika, a szerénységéről ismert kedves leány. — Én, aki hivatalban, egy zálogházban vagyok, csak én tudom, hogy az a nagy uraság, —- leikeim — amiről magácskák, boldog falusi virágok — ábrándoznak, képzelődnek — csak merő cifra nyomorúság. — Milyen az a cifra nyomorúság — kérdezte hetykén a nyelves kis leány megint. Én el sem tudom a nyomorúságot cifrán képzelni. — Nem tudod vágott közbe Döme (bátyó, hatalmas, vastag hangján. Hát megmondom én neked . . . — Mondja .... bátyó! — Hát bársony mellény, üres has. — Na megadta nekil — Úgy van, kiáltották a többiek mind. Cifra nyomorúság. Mikor cifra valaki és-üres. . . . — No csak kivele .... — A kamara. — Mondjuk magyarán: a has is. Nagy nevetés támadt erre, de egyszer csak más hangulatra fordul a társaság kedve. A fiatal ember igy kezd beszélni . . . — Karácsony előtti nap volt. Éppen úgy, mint ma. Csakhogy akkor Pesten voltam, mert soros voltam az ünnepre — a hivatalban, a zálogházban .... Ezelőtt tiz éve történt. — Mi történt? — Mondja el Béla, mi történt? — Ott sok minden történik, édes leikeim. Szinte lehetetlen elmondani. Ott látja az ember igazán a fővárost a maga valóságában.
