Téli Esték, 1913 (16. évfolyam, 10-17. szám, 17. évfolyam, 1-9. szám)

1913-01-12 / 11. szám

TÉLI ESTÉK

3

A dinnyehasu Kolombus tojás nagy hetykén kapja kezébe. Forgatja, akár a motólát, de nem bírja még csak szálát sem mozdítani a gyufatartónak. Nagy, nehéz kínlódás után, végre elveszi az öreg a gyufatartót és egy érintéssel kinyitja, felkat- tantja. Hiszen azt a szerszámot ő maga csinálta. Töprenkedett évekig rajta. Hát nem ismerheti annak titkát más emberfia. Talán egy egész életen át meg nem ismerheti. Mikor ezt a titkot a dinnyehasu Kolombus tojás megleste, látta, hevesen kezébe kapja megint a gyufatartót. És most ő is felkattantja.

— No hát, ugy-e én is tudom! — dicsekedett nagy szaporán.

— Persze, persze, mikor én már megmutattam az útját.

Mikoron Kolombus felfedezte az uj világot, Amerikát — sokan csődültek utána, az ő utján keresztül. Mert akkor már könnyű volt ám az ut. És még többen kicsinyelték Amerika felfedezőjét — Kolombust. Aki pedig egész életét ennek a felfedezésnek töprengései közt áldozta fel. Hálátlanok is voltak iránta. Gondolom, be is börtönözték. Oh emberek! Mikoron én a tojást megállítom csúcsával az asztalon — a gyermekek is utánam csinálják. De maguktól, mikor gyüttek volna reá? Talán soha se’. Vagy csak késő vénségükre.

így vagyunk mi a társadalmi és áldásos munkákkal is. Egy-egy ember életét áldozza fel, hogy valami áldásost, valami csudásnak tetsző dolgot létrehozzon, sokszor teremtsen. Aztán jönnek a ki- csinylők. És fennen kiállják :

— íme, ezt én is megtudtam volna csinálni. Vagy mi, meg is csináltam.

És elfelejtik, lenézik azokat, kik nélkül ez, vagy az sose létesült volna.

*

Minap pedig egy másik, türelmetlen legényemberben mozdult meg a vadhús. Megest a kandallónál ült a társaság. És a fiatal legény igy okoskoda:

— Mindig öreg, totyakos embereket tesznek vezető helyekre. A kormányzat élére is. Akik lassan döcögnek, szárnyalni nem bírnak. Tennének csak fiatalt. Merészen haladót, gyorsan repülőt. Majd másképen fordulna minden.

Az öreg végig simítja havas fejét, aztán megest igy beszél mosolyogva.

— Útra . . . tengeren túlra készüllek a daruk. A csapat már együtt volt. De hirtelen zaj támad a daruk közt. Mi az? Hát a fiatalok lázongtak. Hogy öregek a vezérek. Lassan röpülnek. A fiataloknak türhetlen az ilyen cammogás. A vezető öreg daruk szó nélkül hagyják el vezető helyüket. És nagy hetykén veszik át a fiatalok a vezetést. Egyszeribe neki iramodnak az útnak. De mire a tenger szélére érnek, egyszerre csak veszik észre, hogy lankad az egész csapat. Sőt már egyesek hullanak, potyognak a tengerbe. A vezető daruk is rimánkodva kerülnek hátra és kérve-sirva zaklatják az öregeket, vennék át a vezetést, mert igy idő előtt — elpusztulnak.

... A társaság némáu, szótlanul hallgatja az öreg példabeszédet, de lelkűkben annál jobban érzik, hogy ez a beszéd — ma is igazság.

Kis Gereben.

Közegészség.

Égési sebek gyógyszere. Égési sebekre, ha gyorsan alkalmazzuk a kollódium és glicerinkeveréket, a sebesültet sok szenvedéstől óvjuk meg. A kenőcs azonnal bevonja a sebet egy vékony hártyával s miután a sebhez nem fér levegő, a seb gyorsan szárad. Az orvosságnak az a jó tulajdonsága is megvan, hogy hűsiti a sebet. A bekenést naponta minél többször kell ismételni. Jó ha kéznél puha ecset van, de ennek hiányában a tiszta fehér rongy is megfelel. Ha nehezen jutnánk kollodiumhoz, akkor a sebet tiszta len olajjal kenjük be s a bekent sebre sót vagy bikarbónaszódát hintsünk. Mindkét szer igen jó, csak a fődolog, hogy rögtön alkalmazzuk, igy elejét vesszük a bőr felhólyagzásának.

Ritkán viaelt ékszer.

— Ma — igy szólott egy tapasztalt öreg ur — a nők nagyon szeretik az ékszert. Viselik is, hogy majd bele görnyednek. Csak egyet látok nagy ritkán rajtuk, illetve ujjo- kon, amit pedig a régi jó időkben naponkint viseltek . . .

— A jegygyűrűt? kérdezi egy élénk leány.

— Nem, leányom. A gyüszflt.

Viz is — tűz is!

Jelentik a gazdának, hogy a fakamara nemsokára üres lesz. A tüzelő fogytán. Osztég egy hasábfát se’ lehet szállítani, miér’ mer’, hogy vízben a mező, erdő.

— Ez víz ár — mormogja a gazda.

Kevés idő múlva fejvakarva kimegy az udvarára, onnan meg a kertbe a gazda, hogy hát talán egy-két fát kivághat. És mit lát szörnyülködve, amire mondja is:

— No, ez borzasztó. A karóim, a kerítésem megette a tűz. Mire kitavaszodunk, úgy fogunk kinézni, mint a tűz- károsult. Itt mindent elégetnek.

Gazdák világra.

A só szükséges takarmány.

Hogy a só mennyire szükséges tápláléka az állati szervezetnek, mi sem bizonyítja inkább, mint az a tény, hogy a testnek csaknem minden alkotó része, annak minden váladéka sót tartalmaz. így a vérnek lényeges alkotórésze a konyhasó, de a test váladékai is, a különféle emésztő és egyéb nedvek, konyhasót tartalmaznak. A vizelettel és izzadsággal naponként tekintélyes mennyiségű só távolodik el a testből. Ezt a kiválasztott és kiürített sómennyiséget naponként kell az állatnak visszapótolni. Az nem ér semmit, ha minden két hétben egyszer adunk sót az állatoknak. Ilyenkor egyszerre túlságosan sokat, kapnak, amely azonban csak hamar elhagyja a szervezetet úgy, hogy az azután egy-két hétig is só híján szűkölködik.

Megfelelő sóadagot tehát naponként kell adunk állatainknak. Nem sokat, de nem is keveset. Túlságosan sok só szerfölött élénkíti az anyagforgalmat és a fehérje felbomlását, sőt mérgező hatása is lehet. Hasmenést, bélkólikát és ennek következtében esetleg halált is okozhat. Sómérgezés leggyakrabban előfordul sertéseknél, melyek konyhát hulladékokkal (sonka és füstölthus leve stb.) leghamarabb jut egyszerre nagyobb mennyiségű sóhoz. Leg