Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-12-22 / 8-9. szám
TÉLI ESTÉK 7 — Aztán fiam! Hol vetted te ezt a bő szájú vászon alsónadrágot ? — Jelentem alásan, Fölség! édesanyám küldte ! — Aztán miért küldte? hisz kapsz tea kincstártól! — Jelentem alássan, Fölség! az szűk, aztán reped. Hát gondoltam magamba, a kincstárét megkimélem ! A királynak tetszett a beszéd, s megparancsolta a bakának, hogy mutassa a bornyuját. A legény ugrott, s kihozta a bornyuját és mutatta. Csakugyan ott feküdt benne a két kincstári gatya, szépen, rendesen összehajtogatva. De mikor a felsőt felemelte a vitéz, hát a két fehér ruha között egy jőszinü virzsinia nyújtózkodott. A király mosolyogva kérdezte: — Hát az mi ? — Jelentem alássan, Fölség! virzsinia; a jövő vasárnapi porció! Mennyire meg volt lepetve a fiú, mikor az ezredese maga elé hivatta és átadott neki egy egész láda virzsiniát. A király küldte ajándékba azért, hogy úgy megbecsülte, ami a kincstáré. Hogy szeretsz ? — Hogy szerelsz te engem Margitkám ? kérdezé boldog bizonyossággal az édes anyja Margitkától . . . — ügy szeretlek édes anyám, mint engem szerel a Jézuska. — Hát hogy szeret téged a Jézuska, kis jányom ? — Él hal értem. Hát én is élek-halok érted jó mamám. Mr. Mikor a kis Jézuska egyszer... játszott... — A jó gyermekeknek. — Az őszbe borult nagymama már sok szép történetet mondott a kis Jézuska születéséről, meneküléséről. Az ő jászolbölcsőjéről, szegény, egyszerű otthonáról. — No most elég is lesz, szólott a nagymama. Majd máskor megint beszélek én nektek. — Nagymamuka — csevegett, csapott a nagy- mamuka szavába a nagyobbik fiúcska — csak még azt mond meg, hogy mikor a kis Jézuska olyan nagy, nagy lett, mint már én is vagyok, tudott játszani ? A nagymamuka úgy mosolygott, mint a téli nap, mikor legszebben, legkedvesebben szokott sütni. És meg nem állhatta, tovább beszélt. — Tudott bizony. És még hogy tudott. És még milyen szépen tudott. — Mit játszott, mit szeretett játszani a kis Jézuska nagymamuka ? — Hallgassatok hát ide. Egy játékáról most mindjárt elbeszélek nektek egy kis történetet. A gyerekek felugráltak. Tapsoltak kis kezeikkel. Aztán olyan csendben hallgatták, hogy még a kis szivük ketyegése is hallható volt. ... Egyszer, szép sugáros tavaszi nappal, a kis Jézuska Názáretben, a házuk mellett levő ut szélen játszadozott. — Mit játszott? Mit, türelmetlenkedett a fiú. És arca majd ki csattant a türelmetlenség lázában. — Hát agyagot gyúrt kis kezeivel. És az agyagból apró madárkákat formált. — Madárkákat? Mint édesanyánk a tésztából? Margitka is gyúrt már kis madarat. — Hát a mint igy ül és játszik a kis Jézuska, jön egy nagyobb fiú. Pajkos, rossz fiú, a kitől nagyon féltek a názáreti gyermekek. Most is, mikor a játszó Jézuska felé közeledett, azon törte a fejét, hogy összetapossa a Jézuska madarait. Hanem mi történt? — Mi történt, nagymamuka. kérdezte a kis leány is lelkendezve-remegve. És úgy remegett a kis leány, mint a madár szív. — Hát az történt, hogy a Jézuska nem ijedt ám meg. Kis kezeivel tapsolt egyet. S az ő kis agyag-madarai hirtelen elrepültek. Akár ha élő, valóságos szárnyas madarak voltak volna ... Szicíliai legendák után : MESTER. Közmondások-tára. Ajándék elvétel, szabadság letétel! Ez a közmondás nyilván azoknak ad figyelmeztetést, a kikre az igazság őrzése, a közérdek szolgálata van bízva. Vegyük például számba a bíróságot. Nem is a legfelsőbb bíróságot, csak a községi, egyszerű falusi bíróságot. Azt szokták ugyanis mondani, ha bíróvá lettél: »le a komasággali. A fentebb irt közmondás meg arra tanít, hogy — kerüld az ajándék elvételét is, mert oda leszen szabadságod. Azaz, ha egyszer valakitől ajándékot vettél el, akkor téged bizony azzal az ajándékkal megkötöttek. Nem vagy, nem leszesz szabad! Nem tehetsz úgy, mint az igazság kívánja. Nem Ítélhetsz akkép, a mint lelkiismereted súgja. Amint előtted letették az ajándékot, te azt elfogadtad : ezzel együtt letetted szabadságodat is. Részrehajló leszesz, az igazság mérlegében nagyot nyom az az ajándék, az ajándékozó számára, ügyének, bajának elintézésére. Szabad ember tehát csak a tisztakezü ember lehet, a ki nem veszi el az ajándékot, nem nyúl utána. De nemcsak az egyszerű falusi bíróságnál van ez igy. így vagyon ez fent és lent mindenütt, a hol az igazságot szolgálják, osztogatják. Mihelyest ajáudék vegyül a dologba, ott már a szabadság körül a gyanú árnyéka borong, ha még egyszer olyan igazságosnak is akar valaki lenni. Nagyon vigyázni kell tehát minden elöljárónak, mondjuk egyszerűen a közt (községet) szolgáló embernek arra, hogy mit teszen, mikor az ajándékot elfogadja. Hiába való beszéd az olyan : — Engem ugyan el uem térit senki az igazságtól ! Mert az igazságnak nagyon kényes természete vagyon. Olyan az, mint a tiszta, átlátszó tükör, melyen egy lehelet is nyomot hagyhat. Sok, nagyon sok eset mutatja, hirdeti az életben, hogy egy csekélyke kis ajándék becsületét vitte a piacra a közt szolgáló embernek. Jó leszen tehát a bölcs példabeszédre mindig hallgatni: — Ajándék elvétel, szabadság letétel! * Közmondás versben. A mi uem éget, ne fújjad, Kovácstól vesz szenet, Más dolgába ne ártsd magad. Ki prédikálni szeret. Parlagon csak gaz terem, Nem nőnek a fák az égig, Az ember ne heverjen. A dölyf hamar éri végit. A jó gyermek. Anya : Pistike! egy darab kalács volt itt az asztalon. Nem tudod, hová lelt? Pistike: Én adtam oda egy szegény éhes gyermeknek. Anya: Jaj ! gyér ide, drága gyermekem, hadd csókoljalak meg angyali jóságodért. (Megöleli és megcsókolja.) És aztán ki volt az a szegény éhes gyermek? Pistike: Hát . . . hát ... én magam. Pistike. \
