Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-12-22 / 8-9. szám
TÉLI ESTÉK 5 A kis Jézuska menekülése. — Karácsonyi legenda. — Mikor a kis Jézuskát Heródes üldözte, szülei futottak vele Egyiptomba. Útközben mindjárt találkoztak Heródes egyik katonájával. A kis Jézuskát most édes anyja rejtette el kötényében — ölében. A katona rájuk kiáltott: — Hová mentek ? Majd mikor közel ért hozzájuk, a szép égő szűz Mária, Jézuska anyjára szólt : — Mi van a kötényedben, mit dugdosol abban ? És durván kibontotta a kötényt. Egyszerre kellemes illat áradt szét a levegőben és az édes anya kötényében ott fehérlettek a legpompásabb liliomok. Harmatosán, himporosan, mintha most szedték volna. Lagerlöt után Mester. Karácsonyi szórakoztatásul. »A perpetuum mobi]e»-t, azaz örökmozgást, hogy lehet kitalálni Igen egyszerűen. Csak csináltatni kell puhafából egy lehetőleg tökéletes golyót. Azt meg kell furkálni minden irányban lyukakkal. Mikor ez megvan, önts e lyukakba higanyt és dugaszold be ismét. Meglásd, a golyó hosszú ideig nem fogja sehol helyét találni. Végre ugyan megáll, de azalatt mig egyensúlyát keresgélni fogja, valóban az örök mozgás látszatát ébreszti az emberben. Az egésznek nincs is más nyitja, minthogy a fagolyó a bennelevő higany miatt nem birja egyhamar megtalálni egyensúlyát. Ebből az is világos, hogy a lyukak fúrásánál főleg arra kell vigyázni, hogy a súlypontból minél jobban kiessenek és hogy minél rendszertelenebből legyenek elrendezve. .A. •\7-a,sg,37”u.ró. Macskási Imre erdélyi nemes ember hires volt csodálatos nagy erejéről. Fiatalságában, Mária Terézia korában, Bécsben katonáskodott. Egy este őrt állott a schönbrunni kastély előtt. Arra a gondolatra vetemedett, hogy megszökik egy-két órára. De biztosítani akarta a palota kapuját is. Fogott hát egy ócska malomkövet, a karjába Öltötte, a kastélyig vitte és betámasztotta vele a kaput. Hanem egyszer emberére akadt egy székely kovácsban. Vasaltatni vitte hozzá a lovát. Azt mondja : — Hadd lám azt a patkót! — Imhol, uram, — mondja a kovács. — Mit, hisz e nem jó ! — zsörtölődik Macskási. És ketté töri a patkót, akár csak vajas perec volna. A kovács oda ad neki még egy patkót; azt is ketté töri. Végre a harmadikat jónak találja és felvereti. Fizetésre kerül a sor. — Mi az ára ? — kérdi Macskási. — Egy tallér, — felel a székely. Macskási odaadja, de a székely ketté töri: — Hisz e nem jó ! Ugyancsak eltöri a második tallért is. Macskási odaadja a harmadikat. — No, e jó. Az álmélkodó Macskási ezért a tréfáért még egy negyedik tallért is juttatott a nagyerejü székelynek. Ki mond nagyobbat? Öreg huszár: Amikor Taliánországban rostokoltunk, olyan menkü nagy macskát láttam, hogy a farkán egy század katona lógerezett, a hátán egy tüzérüteg egzecirozott, a fején a vezérkar tanyázott, a fülei alatt pedig az egész tábor sátorozott. Vén bakancsos: Az semmi! Amikor a bosnyákokat püföltük, olyan óriási bosnyák jött felém, hogy az evőcsajkája akkora volt, mint a Gellérthegy, bajusza az eget kefélte. No de én nem ijedtem meg. Célba vettem a csajkáját amely fölrepült és éppen a fejére esett vissza. Az óriás a földbe sülyedt és véréből megszületett a Vöröstenger. Templom Gergely karácsonyfája. A fenyves erdő fiatal karcsú fáin fehér zúzmara csillogott. Amint a téli napsugár végigtáncolt a fiatal fenyves erdő felett, mintha égből alászálló angyalszárnyak himbálózlak volna a kék levegőben. A térdig érő hótakarót sehol sem szaggató meg élőlény lábnyoma. A varjak fekete serege a fenyves felett keringett. Búsan károgva elhullott vadak tetemére lesett a sok fekete madár. Egyszer csak riadva rebben meg a varjusereg. Ember közelit. Gubás alak. Fején báránybőr süveg, lábain hatalmas csizma, mint két rongyos nehéz eke, mely a fagyott havat csikorogva szántogatja. Az emberalaknak hóna alatt kisbalta. Fényes és éles. Látszik, hogy embere forgatja. Nagynehezen nyomul előre a baltás ember az erdő felé. De odaér. Megrázza magát. Egy kis meleget szed magára. Aztán bekövetkezik a fiatalos fenyvesbe s szakértő szemmel müstrálgatja az egyes fenyőket. Itt valami lesz. Amint szemügyre vesz egy- egy sugár fenyőfácskát, mindegyikre van valami akkurátus véleménye. — Ez tulmagas. — Ezért még kár. Gyenge. — Ez kajlán nőtt. — Ammeg amoda sűrű galyu, mint a rozmaring. Egyszer megakad szeme egy deli növésű fán. Jó közepes magasságú. — Ez éppen jó lesz a gyereknek — mormogja foghegyről. Azzal megmozdítja a két vállát jobbra is balra is és a fekete guba kezd róla lecsuszkálni. Aztán áthajítja feje felett s a nehéz jószág lekerül róla. Körüljárja a kis fenyőt s céloz a kisbaltával a fa tövére. Amint épen nagy erejével le akar suhintani, alig ötven lépésről egy harsány hang zudul rá : — Halt, te ember! A balta egyszeriben elrepül a baltás ember kezéből, ő meg ijedten fordítja fejét a hang irányába. Amint meglátja a kiáltó alakot, kétségbeesve hördül fel: — Az erdész ur! — Bizony az erdész ur — felelt szigorúan a másik. Aztán hogy mer maga itt irtani? — Nem irtok én kérem alásan — mondta a megijedt ember az odaérkezettt erdésznek — csak egy karácsonyfát viszek a gyermekemnek. — Tudtam, tudtam, — förmedt rá az erdész keserű kacagással, — hogy ezek a parasztok ma rákapnak a fenyőre. Kijöttem és ime itt kapom a falusi bakteri. Mondhatom, gyönyörű törvényembere! Maga is lop. Mars előre! — De erdész ur, — könyörgött a bakter — beteg a gyerek és ma estére karácsonyfát kívánt. Hát mondok, kijövök, hátha sikerül. De nem sikerült, — mondta szomorúan. — Nem bizony, nem sikerült. Épen jókor jöttem. Vagyis magának rosszkor jöttem. Most előre. — Ne csúfoljon meg, instálom az erdész urat. A karácsony, meg a gyerek ... — Bolond beszéd. Tudja azt maga nagyon jól, hogy a méltóságos gróf ur, mennyire ügyelteti ezt a fiatalost. Ha most nem jövök, hát micsoda kár, micsoda kár!
