Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-12-22 / 8-9. szám
6 TELI ESTÉK — Hát nem mondom, helytelen dolog lett volna. De legalább most már eresszen haza az erdész ur fa nélkül. — No már abból semmi sem lesz. Szedje a gubáját. Jön az irodámba. Jegyzőkönyv, miegymás. Aztán majd várhatja a többit. A bakter látta, hogy minden hiábavaló. Össze- kászolódott s megindultak arrafelé, ahol az erdész lakik. Túl a fiatalos fenyvesen. Elől a gubás bakter, hóna alatt a kisbabával, szomorúan. Utána az erdész prémes köcében, puska a vállán. Szó nélkül haladtak, lábuk alatt porzott a hó. Messze a faluból d,éli harangszó tiszta hangja csengőén szállott hozzájuk a fényes napsütésben. Jelentvén, hogy emberek, emberek, készülődjetek, este megszületik a Jézus. Megérkeztek az erdész házához. Ott bementek a jó meleg irodába. A bakter nagy keserűen lépett be, mint a tömlöcbe. Tele volt a lelke valami mérhetetlen bánattal. Nem elég, hogy a kis fia otthon beteg, de még a kívánságát se teljesítheti. Sőt még ez a nagy baj is a nyakába szakadt. Ki tudja mi lesz. Az erdész nekiül az Írásnak: — Hogy hívják ? — Templom Gergely, hites éjjeli őr. Satöbbi. így ment a jegyzőkönyv. Tudta már a bakter, hogy nem jó vége lesz, mihelyt jegyzőkönyveznek. Mikor kész lett az irás s csak épen a bakter beismerő aláírása hiányzott róla, benyit az irodába az erdészné: — Gyere csak fiam egy kicsit. — No mi baj ? Leteszi az erdész a pennát és kimegy. A felesége a másik szobába vezette az urát. Ottan selymes párnáju székek között karácsonyfa állott. Rajta drágaságok, csillogó aranyfüst és számtalan apró gyertya. Egymást érte az ágak között a sok aranyalma, aranydió, cukornyalánkság. Úgy hogy már több nem is fért volna a fára. Lent pedig uj ruhák, képeskönyvek és bábuk, hintaló és dob, töméntelen játék. — Azért hívtalak, fiam, — mondta az erdészné az urának, — hogy nézd meg, jó lesz a gyerekeknek? készen vagyok. Az erdésznek arcáról elsimult a goromba szigorúság és csak megölelte a feleségét. — Jól lesz, drágám, nagyon jól. Ügyes asszony vagy. Látszik, hogy szereted a gyerekeidet. — Eredj, te bolond, hát ki szeretné őket, ha én nem. Meg te. — Hogy fognak majd örvendeni az apróságok! — mondta derűs arccal az erdész. — Lili a bábunak. Andorka a dobnak, Gézuka a hintalónak. Igen igen jó anya vagy! — mondta mégegyszer az erdész és megcsókolta azt az igen igen jó anyát. Azzal kifelé is indult a szobából. — Nézd csak, Andor, — szólt utána az asszony, — ez a cukorka már nem fért a fára. Eltesszük talán máskorra. — Vagy odaadjuk valakinek — mondta kifelé menve az erdész és még egy gyönyörteljes pillantást vetett a feleségére és a rakott karácsonyfára... Dehát mindezekből a bakter semmit sem látott. Talán jobb is, ba nem látott. Ott állott az iroda-ajtó sarkánál s mintha vas-szegekkel lenne a csizmája bélelve, szomorú türelmetlenséggel várta az erdészt. Mikor az végre fütyörészve belépett, a mi szegény bakterünk már nyúlt bütykös kezével a penna után, hogy alágürcölje gömbölyű nevét a jegyzőkönyv alá. De az erdész megszólalt: — Ugye, kend nem tud Írni? — Én ? — nézett fel a bakter — hűtős ember vagyok, irás nélkül nem boldogulnék. — Jó, jó — türelmetlenkedett az erdész — de most ugye, fázik a keze, hát azért nem tud? — Persze, hogy fázik, — mondta utána gépiesen a bakter, akiről csak úgy szakadt a verejték a meleg szobában és a meleg bundában. Meg anélkül is melege volt. De azért csak rámondta, hogy fázik a keze. — No azért mondom, szólott az erdész. Elmehet kend. A bakter csak ódalgolt kifelé az irodából, hogy vissza ne hívják. Pedig az erdész visszaszólította: — Ott az udvar sarkában a farakáson van egy kivágott fiatal fenyőfa. Minálunk csak tűzre teszik. Magánál jobbau kell a — meleg. Aztán menjen be a konyhába a feleségemhez és mondja meg neki, hogy én küldtem. — No menjen már, ne bámuljon! Molnár Károly. A gyermek lelkiismerete. — Gyere Lacika a tóra sikankózni. Olyan a jég akár a tükör, kisérti meg Lacikái a kamaszosodó Berti. — Nem megyek, kiáltott át Laci a kerítésen. — De ’iszen ne félj, nem tudja meg az apád, se az ’des anyád. — De megtudja a Jézuska. Osztég nagyon szomorú lesz, mikor hozzánk eljön. Berti elhallgatott, mint a nagypénteki harangszó. M—r. —~♦ ' Királyunk és a magyar baka. A király minden évben megszemléli a brucki tábort, s ilyenkor több napon át ott tartózkodik. Egyik reggel hadsegédével szokatlan korán ment ki a táborba, s mindjárt az 1-ső számú sátor felé tartott. Benn a barakban jóizüen aludtak még a bakák, de ketten már künn voltak a sátor előtt: egy káplár, aki bakancsán a zsinórokat fűzte, meg egy közlegény, aki az oldalfegyverének a szíját fényesítette, hanem ez még teljesen fehér ruhában volt, egy ingben és hogyan is mondják: gatyában. A királynak tetszett a korán kelő két baka, s a zsinór- - fűzó káplár meg a fehérruhás közlegény felé irányította lépteit. Észrevette ezt a szemfüles káplár, abbahagyta a zsinórfűzést, kihúzta magát, s harsány hangon elkiáltotta : — Hapták ! Glédába is állt a vezényszóra az az egy szál ember mind, aki a háta mögött fényesített. Merev, feszes állásban várták a legfőbb hadurat. A káplár befüzetlen bakancsban, a közlegény meg bakancs meg egyéb nélkül. A király odalépett eléjük, s jóizü mosollyal nézte, a mint a közlegény a szokatlan uniformisban teljes regula szerint áll előtte : középső ujját a bő szájú vászongatya varrására fektetve. A fehér ruháról megismerte, hogy ez magyar gyerek, azért magyarul szólította meg:
