Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-12-22 / 8-9. szám
10 TÉLI ESTÉK régi jelentőségüket, de azért a hivataluk, a melyet újév napján foglaltak el, fönmaradt. A konzul e napot imádsággal és bizonyos jós előjelek megfigyelésével — amilyen volt például a tyúkok evése — kezdte. Azután felvette a legmagasabb állású hivatalnokok széles biborsávval szegélyezett tógáját, és kinyittatta a nagy átriumot, hogy az üdvözlőket fogadja. Pátrónusának meglátogatása és az újévi áldozat után a római napjának többi részét arra fordította, hogy ismerőseivel, barátaival ajándékot váltson. Az ilyen ajándékot strená-nak hívták és eredetileg igen egyszerű dolog volt szokásos. Már a köztársaság kezdetével adtak ilyenkor babérágat. Később divatossá vált a sigilla, kis szobrocska, amelyet a szegények agyagból, a középosztály üvegből vagy viaszból, s a gazdagok aranyból, ezüstből készítettek. Ezek az alakok sokszor igen tréfásak voltak. Természetesen az újévi figurák közül a mézeskalácsok tömérdek cifra alakja sem maradhatott el. Oly általános szokás volt az ajándék, hogy elfogadását maguk a császárok sem tartották méltóságukon alul valónak. Sőt Kalj- gula, aki kapzsiságában már akkor kísérletet tett, hogy auripigmentből aranyat készíttessen, formálisan kihirdette, hogy az újévi ajándékokat maga fogja személyesen átvenni. A régi Róma újév-napját hatalmas lakoma zárta be, amelyet a konzulok adtak este a Kapitóliumon. A legelső hivatalnokok mellett a szenátorok vettek részt benne és sokszor igazán vígan folyt le. Plinius még a borfajtákat is följegyezte, amelyek Cézár egy lakomáján szerepeltek. A konzuloknak díszes játékokat is kellett rendezniök, de ezek csak január harmadikán vették kezdetüket. Az ó-keresztény egyház, amely pedig szívesen vette át és látta el uj színnel, uj ihletéssel a régi pogány-ünnepeket, igen hevesen ellenezte az újévi ajándék és ünnepség szokását. De a régi divat mégis fönmaradt s különösen a kölcsönös ajándékozás átélte az egész középkort. Verses újévi köszöntő már a tizenötödi század elejéről is maradt ránk s a sok régipélda közöttt van bizony olyan durva tréfáju is, a melytől a mai humoros köszöntők messze elmaradnak, de van nem egy, a mely igazán kedves és finom. A legrégibb ránk maradt nyomtatott újévi köszöntő egy 1406-ból származó rézmetszet, a mely- melynek rajzát valami C. S. jelű ismeretlen művész készítette. Óriási pompát fejtettek ki az újévi ajándékozással Franciaországban a királyok idején. A legdivatosabb meglepetés, pompás fogat volt, a melyet a megajándékozott ajtója előtt várakozva talált, mikor látogatást tenni kilépett a házból. Újév éjjelén akkor is nagy volt az élénkség az utcán. A legkülönbözőbb korú és társadalmi állású nők és férfiak elrejtő ruhába burkoltan, megálltak a ház előtt és bekopogtak. A házbeliek világot hoztak, de az ajtót nem nyitották ki. A kívül álló elmondta az újévi üdvözletét, a mire belülről alkalmas felelet szólt. Volt mód elég, s könnyű is volt a kívül állót fölismerni s most az illető becsülete, természete, valamint kedvelt vagy nem kedvelt volta szerint igazodott a felelő újévi üdvözlés. A szeretett, a kedves, valami jámbor mondást kapott. Másnak okos tanítás lett osztályrésze. Az egyiket hűségre, a másikat diszkrétebb természetre intették. Az irigynek, hazugnak’ minden rosszat kívántak és még sokkal durvább választ kapott a részeges, vagy a laza erkölcsű nő. Ez volt a tizenhatodik század óta nagyon elterjedt kopogtatás újévi üdvözlet. De szokás volt akkoron a nagyon gyöngéd ajándék is, a melyhez kedveskedő, szives szót is adtak. Éjjeli szállás. Vendég: Vendéglős ur! Mi dolog ez? Felmegyek a szobámba, hogy lefekszem s ime egy macska fekszik az én ágyamban! Fogadós (megörülve): Igazán ? No akkor bizonyosan egér van benne! Székely furfang. Az urak nagy vadászatot rendeznek s magukkal viszik a jenöfalvi sánta kovácsot is, Tamásbát, mint afféle anek- dótázó székelyt. Vadászat után két csoportban heverednek le az urak és falatoznak, meg isznak. Tamásba csak mókázik, de az urak nem kínálják meg semmivel. A mókák mind gyérebbek lesznek s Tamásbá azon töri a fejét, hogyan vétesse észre, hogy őt sem a gólya költötte. Egyszer újból megszólal Tamásbá : — Hát naccsás nrak, ha a többi urakhoz átmegyek és kérdik, hogy itt milyen bort isznak — mit szóljak ? Az urak elértették a tréfát s Tamásbát ellátták minden jóval, mire igy nyilatkozik : — No már most én is tudom. Micike először van vendégségen. Hivatalos ebéd falun, Micike szüleinél. (A meghívottak közül egy kimentette magát. Nehogy 13-an legyenek, Micikét ültették az asztalhoz a plébános és a segédjegyző közé.) Micike (a plébánoshoz): Tisztelendő ur ! Ugyan miért ültettek engem az asztalhoz, s miért nem valamelyik fivéremet ? Plébános: Mert azt gondolták, hogy maga okosabb lesz, mint ők . . . Igyekezzék tehát, hogy meg ne bánják ezt a jó véleményt. M. Tudja, hogy engemet egy cseppet sem mulattat, hogy itt vagyok ? P. Ne tegyen egész hangosan ilyen helytelen észrevételt! . . . (nyomatékosan) sőt egyáltalán semmi- lyet se tegyen! M. Akkor egy kukkot se szólok; hallgatok mint a csuka a viz alatt. Jó lesz? P. Mint a csuka a viz alatt? Én nem tudom... M. (félbeszakítva) Én sem tudtam; de nekem nagyapa mondta, hogy mikor ő beszél, hallgassak, mint a csuka viz alatt. P. (látva, hogy a segédjegyző nevet). Maga is olyan furcsán beszél, akárcsak fivérei. Különben... M. Micsoda gondolat volt az, hogy engem ide ültettek, mondja tisztelendő ur? P. Hát mert Kardos generális nem jöhetett, ha már annyira kiváncsi. M. Hiszen máskor is ebédeltek nélküle és nélkülem is. Tehát valahányszor Kardos generális nem fog itt ebédelni, én mindig az asztalnál fogok ebédelni, mondja tisztelendő ur? P. Ez csak mára szól,... mert a generális nélkül tizenhármán lennénk.
