Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-12-15 / 7. szám
4 TÉLI ESTÉK neki foghasson a kínálás mesterségének, a mely sokszor, ó de sokszor felér egy valóságos kínzó mesterséggel. Borzalmas igazán az a kínálás, a melyet az agyonkinálás véghez visz az emberrel. Bele kell ebbe zavarodni, ügy érzi magát a vendég, mintha kínzó kamarába kerülne, a hol a vallató egy percre nyugton nem hagyja. Mintha az lenne a büntetése a vendégnek, hogy percről-percre megzaklassák. Mintha lesnék, mikor nyeli le a szerencsétlen vendég a falatot, hogy mint a dugás alatt levő libának, már a másik marok eledelt nyomják a bárzsingjába. Rettenetes még el is gondolni! Beleizzad a vendég. Verejtékek gyűrűznek az arcán, homlokán. És rémülve néz a tálra, hogy neki abból még le kell nyelnie valamit. És a hozzá tartozó, a kínáláshoz tartozó beszéd, szemrehányás, cselfogások és pró- báratevések egész sorozata: — Talán nem izük. — Persze otthon jobb és többféle van. — Mi bizony nem tudunk kínálni. — Művészet kell ahhoz: kínálni tudni. No édes jó Istenem, mi boldogság, mi öröm perc az, mikor már azt hisszük, a háziasszony is megelégelte a zaklatást. És erre a megnyugvás és boldogság perceiben jön egy másik ostrom. Jön a leányka. — Hát kosarat ad ? — Hát éppen azért nem eszik, mert én kínálom. Vagy nem is kínálták talán? — No csak menjek én magokhoz. Semmit sem fogok enni. Boldog Isten! Mit is tehet ilyenkor az agyon- kinzott vendég. Eszik, nyel, szinte belekönyezik. így fest ez a kép! Pedig festehetne máskép is. Ez a házi szokás nem jó szokás. Sokszor betegségek okozója. A tele-etetés, a tele-itatás. Vagy pedig olyan vendégüző. a milyet csak elképzelni lehet. Van egy urambátyám, a ki az ilyen háztól szalad. És ha csak említik is, hogy meghívják: dühbe gurul. Vért izzad. És ökölbe szedi a markát. * A másik oldal: Mikor aztán az ilyen háziszokásokat űző család megkívánja, hogy ha ők elmennek valahová, hát őket is — nemkülönben kínálják. Rettenetes feladat! Nem tudja ám ezt a mesterséget minden emberfia. Születni kell arra. Vagy nevelődni. Sok asszony, család olyan őszintén, olyan igazán fogadja a vendégét és adja, a mije csak van: szívesen, igazán És mégis leszólhatják. Még sem megy a dolog úgy, hogy mindenki megelégedetten távozhasson el tőlük. Ök azt hiszik és helyesen hiszik, hogy ’iszen mindenkinek van magához való esze. Egyszer-kétszer megkínálni emberséges dolog. De az agyonkinálás- hoz valami extra tehetség kell. Evvel nem rendelkeznek. Hát hull előttük, utánuk a megjegyzés. — Nem láttad, hogy féltek, nem marad a tálban. — Milyen jégdarabok ezek az emberek ! — Még kínálni sem tudnak. — Nem is kínáltak. * No hát ilyen szokás, ilyen gondolkodás, ilyen vendégség magyar tűzhelyen ne legyen. Egyházban se legyen ilyen szokás. A magyar családok legyenek őszinték, mint őszinte a magyar ember. És az olyan vendégség, a hol valaki efféle helyzetbe, kalodába kerül: éppen nem a legkellemesebb, sőt a magam részéről sose’ kérek belőle. Mester. A helyettes. Két atyafinak, mint tanúnak hitet kelletett volna tennie — de a törvényszék előtt csak az egyik jelent meg, hanem az eskütételnél mindkét kezét fentartotta. — Mit akar kend mindkét kezével1? —kérdi egyik birő. — Tekintetes uram, módja az atyafi, a komám nem jöhetett el hát meg kért, hogy helyette is tegyem le az esküt. Közmondások-tára. Akkor kíméli a kolbászt, mikor elfogyott. Ez a közmondás tréfásan is, gúnyosan takarékosságra inti a gazdát. Társa ez annak a másik példászónak: — Több nap, mint kolbász ! Minthogy igazándiba, egyik disznóöléstől a másikig, bizony hogy több nap is van, mint a mennyi szál kolbászt tölthetünk. Nyilvánvaló, hogy e példaszó a kíméletet, takarékosságot nem csak a kolbászra érti, hanem minden másra. Hanem már mi csak maradjunk hát — a kolbásznál. Az egyszeri gazdáról beszélik, hogy két tulajdonsága volt. Szerette, ha a disznótort asszony felesége annak rendje és módja szerint megtartotta. Ez egy alkalommal boldogboldogtalant meghívott, de azt is szerette volna, ha az a kolbász — végtelenségig tart vala. Mikor aztán odaszólott az asszonynak: — Sára, adsza egy kis kolbászt ma estére, az asszony aggódva moudá, hogy bizony csak egy-két sütetnyi van már. — Hát akkor kíméljük, biztatta az ember. — No hiszen, vágta oda a feleség, kend is akkor kíméli a kolbászt, mikor már elfogyott. így van a gazda a búzával, a szalonnával, a borral és sok más mindennel. Még a pénzzel, sőt a gazdasággal is. Sokan akkor kezdenek takarékoskodni,mikor már késő. Mint mondani szokás, a marok pénzt szórta, a vagyont roncsolta, a gyufaszáron meg spórol. Azért bölcsen inti a gazdát ez a példaszó arra, hogy mindenben tartson — okos beosztást. Hogy ne csak a mával, de a holnappal is törődjék. Az orvoshoz járó kutya. Egy báseli orvost nemrég az a meglepetés ért, hogy egy hatalmas fekete kutya nyitott be a klinikájára. Valósággal benyitott: fölágaskodott a hátsó két lábára, az első kettővel lenyomta a kilincset, betolta az ajtót és belépett rajta. Persze kikergették. De a kutya másnap s ugyan abban az órában ismét beállított és látogatásait mindaddig megismételte, a mígnem végre az orvos megszánta és szemügyre vette. A kutya füle tövén ekkor daganatot vett észre a melyet már orvos kezelhetett, mert reá volt ragadva egy darab karbolos vatta. Az orvos felvágta a daganatot, a kutya nem csak hogy hagyta, de a műtét után el sem akart távozni. Másnap ismét bekötötte az orvos, a kutya pedig hálásan megnyalogatta érte a kezét. Negyednap végre az orvos hirdetést tett közzé egy újságban, úgy tudakolta kicsoda a kutya gazdája. A kutya tulajdonosa jelentkezett is és tőle tudta meg az orvos, hogy az állatot már kezelte egy állatorvos, minthogy azonban a szolgája nagyon rosszul bánt vele, a kutya megszökött. Az orvos klinikája előtt megcsapta orrát a karbolszag s erre be nyitott az ajtaján.
