Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-12-08 / 6. szám
TÉLI ESTÉK 3 félni, mert hiszen Bulgáriából, vagy Szerbiából vasúton, illetőleg a Dunán könnyen behurcolhatják a kolera csiráját. A főváros már érintkezésbe lépett a belügyminisztériummal és a legrövidebb Időn belül harcba lép a fekete veszedelemmel szemben. A budapesti közúti vaspályatársaság és a budapesti helyiérdekű vasutak igazgatósága a szomszédos Balkán államokban fellépett kolerajárvány behurcolásá- nak megelőzése érdekében a járványos betegségek behurcolása ellen összes vonalain intézkedett és az egészségi szabályoknak a legnagyobb szigorúsággal való végrehajtását rendelte el. Kígyó a gyomorban. Különös eset történt Riga közelében egy faluban. Egy szolga, aki kint a mezőn dolgozott, ebéd után ledőlt aludni és nemsokára Morpheus karjai között pihent, miközben azt álmodta, hogy egy forrás mellett heverész és annak friss vizét szürcsöli. Amikor egy idő múlva felébredt, különös nyomást érzet a gyomra tájékán. Azonban nem tulajdonított nagy jelentőséget » dolognak, de később a fájdalom annyira erősbödött, hogy már alig tudott megállni a lábán. Kocsin elvitték hát Rigába, ahol egy orvos megvizsgálta és azt a különös felfedezést tette, hogy a beteg egy élő kígyót rejt gyomrában. Az állat csak úgy kerülhetett bele, hogy a szájon keresztül besiklott amikora szolga aludt és akkor ennek az volt az érzése, hogy hideg vizet iszik. Az orvos intézkedésére azután a pácienst a rigai kórházba szállították, hogy a kígyótól megszabadítsák. Közmondások-tára. Más házában szemes, magáéban vaksi. Ez a bölcs mondás a mindennapi élet kelló közepébe nyúl. Mert szokása sok asszonynak, leánynak, no meg afféle trécselö embernek is, hogy szeretnek a más háza körül, meg még benne is sepergetni. Pedig hát bizony volna mit szemre venni, meg seperni a magúkéban is. De ott a saját tűzhelyükön : csodálatosan vaksikká lesznek. Nem jól van már ez igy. Pedig mindennapi dolog, a miből aztán nem egyszer ellenségeskedés, perpatvar keletkezik. Hányszor történik, hogy a koma, meg a sógor, meg a szomszéd legszívesebben fogadják a látogatókat. Aztán, mikor jól kibeszélték magukat, jól szemre vettek mindent a vendégek, már az utcán megkezdődik a porolás. — Láttad, milyen lim-lomös az udvaruk ? — Hát még a pitvaruk. — A szobában is olyan rend van, mintha bizony zsibvásár lett volna. — Milyen loncsos az asszony. — Hogy el van hagyatva a férfi. így megyen ez sorra, rendre, kegyetlenül. Aztán fut a beszéd tovább, mint a folyó viz. Ez is, az is suttog. Majd a tyuk is kikaparja, mit mondott a koma, a szomszédasz- szony stb. Azt se tudják aztán, honnan az elhidegülés, honnan az ellenségeskedés, honnan kerekedett — a zivatar. Lehet, hogy sokszor igazság rejlik a szóbeszédben. Lehet, hogy csak a sanda szem látta azokat a dolgokat. De aztán, ha fordítanánk a dolgon. Akkor bizony nem egy nyelves asszírnak, meg trécselö emberférfinek a szeme közé hajíthatnák : — Hej, más házában szemes vagy, a magadéban meg vaksi. Mindenki törődjék tehát a maga bajával. Van elég baja-gondja úgyis minden asszonynak, minden tűzhelynek. Ha minden emberfia a maga sorsával bíbelődnék: akkor bizony nem lenne ideje a más baján rágódni. Ez a példaszó sokat mond, jól jegyezzük meg tehát. Vasárnap. A három rost. — Mert hát Mátyás királyról is azt tudja a történet, hogy hát igazságos is, meg mélységesen bölcs volt. Ezt a szentenciát Kötekedő Ábris karikázta ki a malomban. Az emberek előtt. Akik mindmegannyian tudják, hogy Kötekedő Ábris minek utána már a kéményt is kikezdte, hát most a történelmet akarja meg- cibálni. És még Mátyás királyt is, az igazságost és mélységesen bölcset. — Hát igazságos és bölcs király volt a’, — pattogott tovább Ábris, aki például ott tartotta a három röstet az udvarában. És dolog, munka, kapa-kasza nélkül hagyta élni. Micsoda bölcsesség, micsoda igazságosság lehetett az. •— Micsa? kérdezte az öreg molnár, aki arról volt nevezetes, hogy mindig históriát, történelmet olvasgatott. Azért Históriás Mihálynak is titulálták. Micsa — — kérdezte, bizony elég dacosan. — Hát acsoda, hogy máma kinevetnék azt az uralkodót, aki udvarában ilyen rösteket tartana. — Lassan a nevetéssel, mondotta Históriás Mihály bá’. De lassan ám. Mert tudja meg minden emberfia, hogy a vétket minden prédikációnál jobban pusztítja a nevetés Ma ugymondi, hogy a nevetségesség öl. Én öreg mesemondó vagyok. Régi nótát fújok. Mindig előre megmondom, mit akarok. Nem értek ahhoz az ujmódi meséléshez, hogy minden csak uioljára süljön ki. Addig egy kukkot sem értenek Még azt sem tudják, hogy fiu-e, vagy leányzó, akiről a mesében szó vagyon. Kötekedő Ábris erre a szóbeszédre mozgolódni kezdett. De volt is oka reá, mert Históriás Mihály bá’ ugyancsak egyengette. — Hát ezekről a három restekről emlékezik a krónika, amely krónikának tanuságtételét bizony, hogy jó máma is megforgatni. — Halljuk szívesen Mihály bá’. Mesélje el nekünk, mig a garat lejár . . . És Mihály bá’ igy kezdett beszélni: Sok lenne . . és élőről kellene kezdeni. De hát jobb ize leszen — a végének. . . . Mátyás király három restje egy házban együtt resteskedtek. És úgy történt, hogy meg- gyuladt felettük a ház. Mikorra már fele se’ volt tereféra . . pattogott- recsegett, az egyik azt mondta : — Mintha tűz volna. Egyre jobban elharapódzván a veszedelem megszólalt a másik: — Talán nem ártana, ha kitakarodnánk innen. Mire a harmadik ásítva dör-mögte: — Ugyan ? hogy koptathatjátok a szátokat ilyen potomság miatt! — És beleveszett az égő házba mind a három. Kötekedő Ábris erre a történetre észrevétlenül elsompolyodott. * Hanem Históriás Mihály bá’ tovább ütötte, mint az olajütő a napraforgót:
