Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-11-03 / 1. szám
4 TÉLI ESTÉK. Az a hant, mely ideköt... — A temetőben. — Oh, az a hant, igen! Azok a sírok, a napokban, a halottak emlékének szentelt napon mintegy megmozdullak. Életet leheltek az ősznek bús szel- lőjü levegőjébe. Beszéltek. Kértek. Intettek. Sőt parancsoltak. Őszi hervadáskor ize- netet küldenek a halottak az élőknek. Minden hervadt falevélről egy halottnak az izenete szólt felénk. És akikről azt gondolják az emberek, hogy örökre elnémultak: egyszerre megjelentek előttünk. Hiven, egészen. Minden város, minden falu határában van egy kis birtok. Egy szentelt röge a földnek. Itt domborodnak halottaink sírjai. A halottak csöndes lakásai. Ezeknek a hantoknak itl-ott a határokban — csudás erejük van. Megmozgatják, magukhoz vonják az élők városait és községeit. Sőt ledöntik a nagy távolságokat is. Mi láz, mi kegyeletes gondosság fogta el e napokban az élet utjain rohanó embereket! Soha annyi hívője nincs az Egyháznak, mint e napon. Mi ez ? Valóban ámulva kérdezi az ember. Mit kerestek a temetőben? Mit adhatnak nektek azok a hantok? Mihez, kihez mentek, sokszor a messzeségekből ahoz, azokhoz a hantokhoz? Kiknek viszitek, hozzátok azokat a virágokat? Azt mondjátok ugy-e, hogy a sírra tett virág a ti emlékezetetek? Az emlékezet az emberi lélek legszebb, leg- fönségesebb fellobogása. Ez leereszkedik egész a a halott szivéig. És gyöngéd üzenetet cserél ki. Oh, akkor az emlékezet nem múló fellángolás. Ez az izenet már — imádság. Mélységes nagy és buzgó imádság. Az imádság pedig már hit. Azok a hantok azért kötnek, azért vonzanak magukhoz: mert hit — az erejük. A viszontlátás hite — a hatalmuk. B. G. Mutatvány szám után csak azoknak küldjük folytatólag lapunkat, a kik az előfizetést beküldik. Vagy jelzik, hogy beküldik. Török furfang. A konstantinápolyi zsidók főbbjei egy alkalommal vitáztak a törökökkel s azt őlliták: minket egyedül a zsidókat illeti a paradicsom kizárólagos élvezete, s a törököknek annak falain kívül kell tanyázniok, s a puszta nézéssel megelégedniük. A vitázás annyira ment, hogy a nagyvezér füleihez is elhatott. Ez meghivatá a vitázó feleket s a következő végzéssel intézte el az ügyet: — Ha a zsidók csupán a paradicsom előtti tért szánták nekünk, akkor kötelességükké teszem, hogy számunkra már jó eleve legalább sátrakról gondoskodjanak, hogy az idő viszontagságai ellen védve legyünk — S az izraeliták mai napig is fizetik Stambulban az adót a paradicsom előtti sátrak megszerzésére. ¥asárnap. Nótás Kata. A magyar leány szereti a nótát, a dalt. — Munkája közt otthon, vagy a ringó, kalászos réteken, szőlőben, zsongó erdőkben legnehezebb munkája közt is dalra fakad a kebele, mert ugymondják »magyar leánynak aranyos a kedve!« Nótás Kata is édesden végezte munkáját és boldog volt, ha dalolhatott... Mert úgy nem tudott dalolni senki sem a faluban... talán kerek e világon sem... Szépen csattog a fülemile is, hej, de mi volt a fülemile dala, a Kata nótájához. Mikor estenden megcsattant a hangja, messzebb hangzott, mint a harang hangja és olvadóbb volt az ezüst csengésénél. Nem is hitták másképen a faluban, csak Nótás Katának. Ha idegen kocsi ment keresztül a falun, sokszor meg-megállott. Hátha Nótás Katát meghallhatják ! Mondják, hogy olyan nótákat is énekelt, minőket még soha senki sem hallott. Azt tartották a falubeliek, hogy ezek a nóták az ő kebeléből fakadtak, mint az erdő csalogányának, melyet soha senki nem tanított a gyönyörűséges szép trillákra. Hanem egyszer csak elnémult a falu csalogánya. Nótás Kata ajka bezáródott, nagy hosszú ideje, hogy nem nyílt az ki dalra ... Mint a szép nagy kertben egyszer csak megszűnik a csalogány éneke és a kert gazdája busongva töprenkedik, hova szállott az ő madara: úgy tűnődött a falu apraja, nagyja Nótás Kata hallgatásán... Hiszen gyászos esete sem volt! Térítőn nem feküdt senki az ő házukban. Sirt nem ástak a temetőben se anyjának, se apjának, hát kit gyászol? Pedig valójában gyászolt. Mert teriton feküdt az ő boldogsága, aztán sirt is ástak annak, csak azt nem tudja, behantol- ták-e már? Akkor történt ez, mikor a magyar fiukat vitte a »vak ló« Kanizsára, Kanizsáról meg Boszniába. Boszniában meg nagy dolog történt, hullott a magyar vér, ott maradt sok szép szál legény, virága a nemzetnek. Bosznia aztán a mienk lett, de sok anyának veszett el egyetlen mindene, szerelmetes gyermeke, édes reménysége. Nótás Kata is remegve várta »a hirt« Boszniából, mert az ő »jegyese«, Forintos Bandi is ott harcolt a csapatokban. Harcolt és elesett. Csak annyi hir jutott a faluba, hogy félholtan, iszonyúan összeroncsolva vitték a kórházba. Mikor a Kata meghallotta a hirt, abban, a pillanatban történt elnémulása. Attól az időtől nem hallott nótát senki emberfia az ő ajkáról. Aztán megint jött a hir, hogy Bandi életben marad, de ember sohasem lesz belőle. A kegyetlen bosnyákok levágták a fülét, kiszúrták a szemét, koldussá tették... A falu népe sajnálta a derék szál legényt. A fehérnépség meg elkezdette a szapulást. — No most látjuk, meg, hogy Nótás Katának milyen a hűsége ?
