Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)

1912-11-03 / 1. szám

TÉLI ESTÉK 3 dolkozása a konzervalizmus felé hajlik, és ez a felfogás legnagyobb szolgálatot teszi az állam­rendjének, legerősebb eleme n nyugodt, biztos haladásnak, (Tetszés.) Gróf Károlyi Sándornak államférfiul belátása abban állott, hogy mig egyrészt mélyre vissza tu­dott látni nemzeti életünk múltjába, addig más­részről éppen ilyen messzelátó volt a jövendő el­takart méhébe is. Aki épit, aki ment, aki romokat takarít, az a jövő embere. Ha ez az ősz apostol csak a jelent mérlegelte volna, melyben kis számú seregével küzdött, áldozott és tűrt, akkor az ő vitorláját az első szélroham széjjeltépi. Az ő esz­méjének győzelmét a jövendő gondolata bizto­sította. Mi a romlásokat látjuk, de mi nem a romokon akarunk állni, hanem a becsületes munkában, a kipróbált alapokon való alkotásokban. Menteni azért akarunk, hogy építhessünk. A szomorú jelent azért is értettük meg, hogy a jövőt érhessük el. Aki elfogulatlanul szemléli az eseményeket, az tudja, hogy bármily lázas tüneteket hajtanak a börzevilág válságai, a pénzszűke, a drágaság, e sok csapás, nem tudta a nemzetet egészen földre- sujtani. A baj nem volt eddig általános, voltak szigetek, maradt életet adó erő; a faluknak, a vi­dékeknek elszigeteltsége a börzevilág esélyeitől. A föld még mindig segített. Mi lesz, ha a pénz válsághoz szegődik a gazdasági válság ? De ha a jelen azt igazolja, hogy a hol a szövetkezeti eszme testet öltött, ott a viharoktól ment, elszigeteltség található, akkor az okosság és a kötelesség azt parancsolja, hogy a már létező szövetkezeteket erősítsük, a szövetkezeti áldást a haza minden zugába szétöntsük. Ha a társadalom is különösen meggyőződött, hogy a létező szövetkezetek áldá­sok forrásává lőnek és ezen nehéz időkben mily próbát állottak ki, hogy a népeknek erkölcsi és anyagi javuk megmentői és oltalmazói, akkor leg­első államérdek, hogy őket segítse, oltalmazza és olyan nemzeti közgazdasági politikát vigyen, a melyben alkotási képességük e hazában szabad­ságra és eszközökre találhasson. Ezt követeli a nemzetnek még megmaradt lelkiismerete és élet­bátorsága. Mert mentői gyöngébb lett a törvény­hozás a munkára, mentői jobban elszállott onnan a higgadtság és előtérbe került a személyes tekin­tetek érzése és akarása, szenvedélye, mentői izzóbb lángra gerjed: annál erősebbnek kell lennie a gazdavilágnak a nagy nemzeti munkára. Annál erősebben kell érezniük a felelősség jelentőségét, a szövetkezetek országgyűlésén. Annál fényesebb csatát kell nyernünk a szenvedélyek uralmán és a személyes tekintetek nyomásán azzal a lobogó-1 val, melyen Írva van: Egy mindenkiért és min­denki egyért! És mentői jobban két világra van szakadva a nemzeti társadalom politikai és világfelfogási né­zete: annál jobban kell fáradozni annak az egy­séges világnak megteremtésében, amely világnak gyökerei, kell, hogy a magyar földben, a magyar történelemben, a magyar nemzet természettől adott helyzetében találja meg szilárd talaját. A társada­lom ébredni kezd, minket érteni kezd, tisztább és befolyásoktól ment felfogással. A kicsinylések, a gúnyolódások megszűntek; a társadalomnak a szövetkezetek iránti érdeklődése fokozódott. Hiszen azok a sebek, szociális fájdalmak, amik a falunak nyitott sebei, sebei kezdenek lenni az egész országnak. Bizonyos szociális törekvéseknek az a jelszava, hogy ki az utcára! A mi számunkra is elérkezett az idő, mikor azt kell mondanunk: ki a piacra! de nem hogy ott rombolásokat végezzünk, hogy fölemlítsünk, hanem, hogy a piacon rendet teremt­sünk. A piac lelkiismeretét és emberséges gondol­kozását és érzelmeit egyensúlyba hozzuk, hogy éljünk és hagyjunk másokat is élni. Gondolta-e Károlyi Sándor, hogy az a jövő, az a hivatás, melyet ő a szövetkezetekbe annyi előre­látással, önfeláldozással, odaadással helyezett, ilyen hamar elérkezik ? Ne keressük. Csak arról az egy­ről győződjünk meg, hogy Magyarország egységes nemzeti voltának, a magyar föld megtartásának, a szociális nemzeti társadalom megmentésének, sőt kiépítésének legnagyobb erőssége, biztosítéka, a szövetkezetek erősségében, térfoglalásában és ered­ményes működésében van letéve. Bukovinai magyar népdal. Magas az ég, kerek alja, Sokat kesergek alatta; Én Istenem minek élek Ha én ennyi búval élek ? Búval élem világomat Bánattal töltöm napomat... Ketten is szövetkezhetnek. Ugyan már hogyan ? Erre választ ad a következő kis történetecske: »Lajos kis biró, aki a falu leveleit hordozza, kelle­metlen helyzetben volt hétfőn. Kilyukadt a cipője, elment tehát Péterhez a cipészhez és igy szólt hozzá: — Csináld meg a cipőmet, mert különben, holnap nem állhatok szolgálatba. Péter ezt válaszolta: — Szívesen megcsinálnám a cipődet, de fát kell hoz­nom az erdőből. Ha esőnk lesz az éjjel, hosszú ideig nem lesz fűteni valóm. Okvetlenül haza kell hoznom a fát az erdőből. Ebben a kellemetlen helyzetben Lajosnak jó gondo­lata támadt; igy szólt Péterhez: — Ide hallgass, csináld meg a cipómét, én meg haza hozom a fádat az erdőből. Úgy történt, ahogy megbeszélték és mind a ketten nagyon meg voltak elégedve. íme, kelten már többre mennek az emberek, mint egy ember magában. A kölcsönös szolgálat által ember az embertársának türhetővé, elviselhetővé teszi dolgait. Hogyan élhetnének jó békességben a házastársak ? Hát bizony a mi újságunk erről már sokszor irt és bőven. Most írunk hát egy nagyon rövid feleletet, mely ekkép szól: — Hát úgy, hogy az asszony maga idejében néma, máskor pedig a kellő időben a férfi siket legyen. Gereben. /

Next

/
Oldalképek
Tartalom