Téli Esték, 1912 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1912-11-10 / 2. szám
2 TÉLI ESTÉK delmüknek élhessenek. És tönkretegyék egész életüket. A sok züllött családi életnek ök is okai. Hát persze, hogy igy nem lehet megélni, csak úszni napról-napra és pusztulni időről- időre. Akik még e társadalomban igazán tudnak élni: azok családiason élnek. Master. Ne menjetek Amerikába! Hogy milyen viszonyok várják Amerikában a magyar embert, arra •nézve szükségesnek véljük az alábbi sorok közlését: Az amerikai bányákban és gyárakban sínylődő magyar emberek, mint ezt az amerikai újságok Írják, mostanában ezrével hagyják ott Amerikát. Boldogok azok, akik megtudták keresni a hajójegy árát, de sok van, akinek ez nem sikerült, mert mióta megkezdődött odaát az elnökválasztási mozgalom, azóta pangás állott be minden téren. Azok a magyar visszavándorlók, akik most érkeztek haza, azt mondják, hogy az elnökválasztás miatt nagy a munkásfelesleg és nem működik a régi arányokban sem az ipar, sem a kereskedelem, nincs vállalkozási kedv, a tőke nem mer kockáztatni semmit. Ezért a hajóstársaságok az Európába szóló hajójegyek árát leszállították, hogy a munkanélküliek tömegesen és olcsón jöhessenek haza. Valószínű, hogy a vissza- vándorlás még növekedni fog, mert az elnökválasztást csak közvetlen a tél előtt tartják meg és addig is a helyzet csak rosszabbodik és nem javul. A tengerentúli nagy vállalatok jövője ugyanis szorosan összefügg a politikával. A legtöbb gyárnak életkérdés az, ki lesz az uj elnök, mert például ha olyan embert választanak meg, aki a nagy ipari vállalatoknak, kartelleknek és trösztöknek ellensége, akkor igen sok ember megy tönkre, ami viszont száz és százezer munkás anyagi bukását jelenti. Óva intjük tehát véreinket, ne üljenek fel a nagyhangú igéreteknak, ne prédálják el kis vagyonkájukat, hogy az útiköltséget megszerezzék, mert bizony-bizony ott a messze idegenben a nyomor, esetleg az éhhalál nyújtja feléjük száraz karjait ! A munkás, dolgozni szerető embernek itthon, övéi között a jó napibérviszonyok mellett biztos a megélhetése, ne kockáztassák tehát a biztost a bizonytalanért! Közmondasok-tára. Kenyerének felét megette. — Túl van élete felén. — A török hódoltság idejében (XVI—XVII. század) kerülhetett hozzánk ez a szólás. A török felfogás szerint ugyanis Allah minden embernek születésekor bizonyos mennyiségű kenyeret rendel s mig ezt el nem fogyasztotta, nem hal meg. Néha Allah ezt a kenyeret többfelé szórja szét s az embernek utána kell járni s ott a helyszínén enni meg a neki szánt adagot. * Jó birő felejti a — komaságot. Ki bolondhoz teszi magát, nagyobb bolond. Gazdag asszonyt könnyű eltartani, a szépet szeretni, az okost kormányozni. Jobb, ha a gyermek sir, mint szülei. Nyugtalanít a pénz akár van — akár nincs. Vasárnap. Iván — elesett... Ritka vidék az, a hol a bolgár-kertészeket ne ismernék. Ide jöttek és folyton jöttek, hogy a magyar embernek megmutassák, mint lehet egy tenyérnyi földön — Kánaánt teremteni. Csudás dolgokat végezni. A földdel ... az áldott magyar földdel. A mi nekik otthon nincs. Egy tenyérnyi ilyen földjük sincs. A mi a magyarnak bőségesen van. És akkor nem tud vele mit csinálni. Ha pedig — nincs. Akkor olyan földszomjas lesz, hogy itt hagyja az egész magyar földet. No de nem ez az én sorom. * A t... i háziasszonyok is jól ismerték »a mi bolgáraink«-at. Mert igen, aki Magyarországba jő és itt jól találja magát, az mind »a miénk«. Hát igen a t . . . i háziasszonyok, menyecskék, sőt leányok közt a legnépszerűbb legény volt — Iván. Magas, hatalmas legény, mint egy élő szál-fa. A sok, föld felé való hajlás kissé előre görbítette alakját. De barna, szinte sötétre sütött arcán két szeme szinte tűzben ég. Nem csuda, ha a menyecskék tréfálkoztak vele. Szerették is, mert szolgálatkész, barátságos legény volt. Pedig vezeték nevét se tudták. Csak egy neve volt: — Az Iván . . . Az Iván pedig már tüzet vetett egy szomorú szemű magyar leány leikébe. Titkon, láthatatlan érzésekkel már tudtára is adta a legénynek. Aki pedig megértette a néma nyelvet. A legáltalánosabb világnyelvet. És nagyrabecsülte a magyar leány érzését. Gyöngédséggel viseltetett iránta. Kitüntette a leányok közt. Büszke volt reá. Gyönyörű paradicsomokat vitt a leány anyjának, hogy abba a kosárba egy- egy szép virágszálat is elrejthessen. A leány azt hitte, úgy gondolta, hogy az ő érzésük láthatatlan. Senki se tud róla. Csak a jó Isten, aki a tiszta sziveket segíti. Pedig az asszonyok már régen tudták, hogy a leány és Iván titkos nyelven, láthatatlan érzésekkel fűződnek össze. * Jött a háború hire. A bolgárok hazájában más érzelemért égnek, lángolnak a szivek, mint a szerelemért. A magyar leányért. Ott talpon van már minden legény, férfi, sőt az aggastyánnak szive is ifjodik. A szomorú szemű leány egyszer, olyan félve, olyan remegve kérdezte a bolgár legényt, mint a megriadt gerlice: — Háború van, Iván? — Ajaj, de még hogy . . . — Maga is elmegy, Iván .. . A legény nem szólott, nem felelt. Csak lehajtatta fejét. Mintha valami nagy gond hajtotta volna le, mint érett gyümölcs lehajtja a fának koronáját. Aztán rávetette két égő szemét a leányra, aki észrevette, hogy abban a szemben most lángok égnek.
