Téli Esték, 1911 (13. évfolyam, 12-18. szám)
1911-02-19 / 17. szám
TÉLI ESTÉK 4 a kártyásnak a tapasztalatokra. A cigányoknak a szimalolásra. A kígyónak, a skorpiónak ... a vérre. Rögtön kitudódik, hogy hát miért. Csendes, szelíd kis város ez a Rózsaháza. Akár egy boldog nagy család, ahol mélyen szerető testvérek laknak ... Egyszer csak egyik héten ez, a másik héten az a család riad fel. Mint mikor hirtelen váratlanul a veres kakas száll üszkével, lángjával a háztetőre. Mint mikor a viperának sziszegését hallják a padló alatt. De nem láthatják. Vagy pláne már egyik-másik helyen már mart is. De biztos búvóhelyén csak nézi éldeli a vergődést, a mérgezést. Hosszabb idő kellett hozzá, hogy egyik-másik család bizalmasan elbeszélje egymásnak, hogy névtelen levelek érkeznek hozzájuk a postáról. Helyben feladva. És e levelek belenyúlnak a családok legféltettebb szentélyébe. Sárt szórnak férfiakra. Szivén szúrják az asszonyokat. A leányokra, ezekre az ártatlan liliomokra salakot, hintenek. A fiatal embereket kompromittálják. Jegyeseket elválasztanak. Boldog családi fészekbe a gyilkos gyanút dobják be. Mint mikor valami sötét felleg borong a város felett, úgy borult a családokra egy titkos bú. Egy-egy érthetlen, sötét gyanú. — Ki teheti? — Ki az az ördögi, láthatatlan szellem? — Sose bántották itt egymást az emberek. A fiatalság. Akadtak lélekismerő emberek, kik figyeltek. A kiknek erős gyanú férkőzött a lelkűkbe a névtelen levélíró kiléte irányában. De nem szóltak, nem szólhattak. Mert az idegen dáma folytatta látogatásait. Vitte az orvosságot a betegeknek. Adva a jó tanácsot a szomorúaknak. Pompás étvággyal evett, ha kínálták. Kihizott, mint egy tipikus kávésnéni. És talán senki sem sejtette, hogy ezen alkalmatossággal, lesve figyelte a vért szívó vipera: milyen hatása van az ő kegyetlen marásainak. És újra és újra gyűjtötte az adatokat. S mint a piro- maniában levő gyújtogató, folytatta ő is gyújtogatásait. Majd itt, majd ott. Még merészebben. Még szemtelenebből. Még kegyetlenebbül . . . * * * Már-már csüggedés fogja el a szelíd, csendes békés Rózsaháza családait. Szerencsére az ország másik részéből érkezik egy családnak előkelő rokona. Aki egykor a fővárosban hires detektív, titkos rendőr volt. Néhány barátjával éppen Rózsaháza egyik utcáját szemléli, mikor a cifrán-furcsán öltözött dáma velük szembe kerül. A volt detektív merőn néz a dámára. Az, mintha az istennyila ütött volna bele először összerázkódik, majd a megsebesitett kígyónak kétségbeesésével — nagy hirtelen befordul egy mellék utcába. — A névtelen hősnő, szól csendesen, nyugodtan az idegen. Barátai megragadják karját és izgatottan kérdik: — Mit mondasz ? — A névtelen, piszkos levelek Írásának mániájában szenved ez a veszedelmes nő. Ismerem. Abból él. És a tisztességes emberek, családok véréből. Akár a vipera. Ismerem jól. — Világos tehát előttünk minden! Szóltak kiderült arccal a rózsaháziak. És elbeszélték, mi történik abban a csendes, békés városban azóta, hogy ez a vipera ide költözött. — Gyávák voltatok. És nincs bennetek ember ismeret. De már ezen túl vagyunk. Hanem van nekem egy szerem, módom, a mivel ebből a városból, sőt vidékéről elűzöm ezt a viperát. Csak nyugodtan legyetek. Menjünk csak haza. És haza mennek. Az idegen papirt. tollat kért. És ir. ír névtelen levelet a viperának. Tartalmát elgondolhatjuk: »Ismerlek szép maszk. Vérszopó vipera!« Most ide csúsztál. Itt sziszegsz. Itt dúlod fel a családok és egyesek békéjét. Itt szórod szét mérges nyiladat. És ezek a becsületes lelkek nem akadtak rá elrejtett fészkedre. Kezembe vagy. Vigyázz! Huszonnégy óra alatt csússzál a világ végére. De mindenesetre az ország másik szélére. Ott is utolérlek. »Vigyázz gonosz vipera«. 4- * * A névtelen dáma kezeihez kapva a névtelen levelet. És felszisszent, felorditott. Mint a vipera. Mint a megsebesitett vad. ügy járt-kelt a szobájában, mint az őrült. Mintha csak mindazok fájdalom gyötrődése, kiket ő szúrt meg . . . mind, de mind őt találták volna. A névtelent. A földhöz vágta magát. Haját tépte. Hogy neki névtelen levelet mertek irm. Hát nem gazság ez. Nem gazemberség. Ilyet csak egy elcsapott detektív tehet. Aztán újra talpra állott. Toppantott a lábával. Kegyetlen, gonosz kezét ökölbe szorította .... — Megyek. Megyek messzire. De onnan fogom elereszteni névtelen leveleimet. Mint a sárkányt. Hosszú pórászról. Megyek. És csomagolt ........... . . . Csendes éj borul a városra. A fellegek egymást kergetik az égen. Lent az utcán pedig az a névtelen levél kergeti — a névtelent. Mint a kígyó, csendesen, csak fogai közt sziszegve surran az állomáshoz. Az őrház harangja kong, jelzi a vonat érkezését. De a névtelennek lelkiismerete nem szólal. Nem ad hangot. A névtelen levélírónak nincs lelkiismerete. Mint nincs — a viperának. Btjp. Elrejtette magát, Mint Vászon Pál. Bujdosdit játszottak valaha. Vászon Pál azt mondta, 6 úgy elfog bújni, hogy meg nem lelik. ügy is lett; leereszkedett a kútba, de beleesvén, ott veszett; ezért mondják néha : »Elrejtette magát, mint Vászon Pál« Fél tehenet sem ér az esze. Tehenet vágott a mészáros falun, de nem kelvén el a hús, legnagyobb része elromlott, mi okból bejelentette a falusi tanácsnak, hogy 5 tovább nem vág. A tanács tekintetbe végén a dolgot, azt határozta, hogy a mészáros tartozik ugyan vágni hanem úgy, hogy egyik héten felét vágja le a tehénnek, másik héten a másikat. Rajta is maradt a falun : »fél tehenet sem ér az esze !<
