Téli Esték, 1911 (13. évfolyam, 12-18. szám)
1911-02-05 / 15. szám
TÉLI ESTÉK 7 B A KANDALLÓNÁL. B QBE A paraszt nábob leánya. Eredeti népies regény. Irta : (13) Bodnár Gáspár. XII. Tóbiás uram pedig még az nap este elmondott mindent asszonyfeleségének. Hogy a pesti fiskális előtt kitárta áz egész szivét. A haramia ügyet is. És hogy olyan benső lelki viszonyba kerültek, mely- szerint annak rendje és módja szerint meg is kérte az Eszti kezét. Az asszony csakhogy nem összeesett. — Szerencsétlen ember, csapta össze a hüle- dező nábobné kezeit. Mit tettél ? Hát való neked bort innya. Hát egyszer hagytalak a magad eszére, eszednek járására .. . akkor is a bolondok, a szerencsétlenek útjára tévedsz. Hát még a leányodat is szerencsétlenné akarod tenni ? — Úri asszonnyá! Tekintetes asszonnyá... — Avval a gyönge tekintetes úrral. Avval a jötmenttel ... Zsuzsa asszony zokogásban tör ki. De egyszerre visszaszáll leikébe az, ő ereje. Önmagára ismer. Az egykor fiatal, erősasszonyra. És folytatja ... — Tudod te, ki az a pesti ur? Egy jöttment. Gyanús ember, a ki nép csalásból él. Urizá) és hozományt vadász. És ezt az embert hoztad te be a mi családunk templomába? Szentélyébe. Hát az eszedet vesztetted el? És ennek a csavargónak adtad oda leányod kezét. Életét és vagyonát? Oh be’ igaz, be’ nagyon igaz, hogy a kit a jó Isten megakar verni... annak az eszét veszi el. A nábob most nem mert szólani. Nem is jutott volna szóhoz. Mintha leforrázták volna, úgy sompolygott egy másik szobába. És ruhástól lefeküdt. ... Régi, régi mondás: — Aki este lefekszik mámorban ... ébred más reggel bánatban. Soha olyan bánatos kedvvel nem látta az ő népe a parasztnábobot, mint most. Szótlanul bolyong az udvaron. A csűrös kertben. Kora reggel kimegy a közeli tagba. Meg visz- sza jő. Hívják reggelizni. Feleletet sem ad. Már dél van. Tóbiás uram a kúria felé se’ tekint. Mardossa a lelkiismerete. Viaskodik lelkében a gondolata. És makacs büszkesége. A megbánás. És gőg csatáznak. Este van. Már a csillagok is kandikálnak a magas égre. A paraszt nábob még most sem közeledik a kúriához. Ott ül egy fa alatt. Mint egy megsebbzett vad. Olyan a nézése, mint a barna éjszaka. A ki e percben látná, az azt hinné kő vagy legalább is vas benne a szív. Iszonyú szomorú, vakmerő gondolatok hömpölyögnek viliarzó elméjébe^ háborgó lelkében. Pedig nem kő az ő szive. Még vas sem. Oh nem! Csak talán az érzés tompult meg benne egy kis időre. Megtompitotta ... az ész ballépése. ... Öreg este van már. A nábob még mindig ott marad a fa alatt. Sötét gondja, gondolatja szegzi oda. A kúria verendáján meg ott viraszt egy angyal, Esztike. A hold gyönyörűen süt. Egy-egy felleg olykor eltakarja virrasztó fényét. De aztán diadalmaskodik. Elfutnak az alaktalan fellegek, mint a hogyan váltakoznak, futnak a leánynak lelkében . ..ezek a megmagyarázhatlan jelenségek. A mik a munkás, csendes kúriára ráborultak. Mily gyönyörű most ez a leány. Égő, nagy fájdalmában olyan szép, amilyen még soha sem volt. A fájdalom felmagasztalttá teszi lelkét. Hattyú nyakán bánatos arcú feje lehajlik. Oh, az a kedves fej most nagyon nehéz neki. Dús hajának terhét érzi? Vagy gondját — gondolatját? Oh... bizonyosan gondját... gondolatát érzi. És várja, lesi még az esti csillagból újra hajnal csillag lesz. Várja, virrasztja ... mig az ő apjából. .. újra édes apa lesz. Mikor aztán reggel van ... megmozdul a fa alatt az öreg nábob. Komoran, szótlanul lép a kúriába. Esztike úgy röpül eléje, mint egy bujdosó madár. Iszen, más nem látta, hogy mozdul, jő az apja ... szobáról — szobára bujdosott. Most egyszerre szárnyakat kap és oda repül apja ura elé. — Beteg vagy, apám ... — Beszélni akarok veled. — De hivom az édest is. — Csak veled akarok beszélni. — Beszélj apám ... — Avval a paraszt kölyökkel ne merj többé találkozni. — Kivel, apám ? — A Lacival ... Eszti arcán e szavakra halálos sápadság ömlik el. Minden vércseppe a szivéhez tódul. De egyszerre kigyul tekintetében a tüzrózsa ... Szemében izzó parázs világit. Most már nem bántja lelkét a titok. Most már hát beszélhet. És beszél lágyan, szelíden. Mint a jó, engedelmes gyermek szokott beszélni ... — Lacival én még egyszer találkozni fogok. Aztán akaratod szerint lesz minden. De csak abban, hogy Lacival nem találkozom többé. — De te Lacit szereted? — Szeretem, apám. És szeretni fogom koporsóm zártáig. És senkié másé nem leszek. Nem lehetek. Csak a tietek. Ha a Lacié nem lehehetek — a tietek maradok. — Akarom, hogy a fiskálisé légy. Akkor lehetsz az enyém is. — A fiskálisé ? Hol van az a fiskális ? — Hát tegnap is itt volt. — Az a pesti csibész ? — Hallgas! Mert’ — Édes jó apám. Iszen az az ur nem fiskális. Az az ur csibész ... ... Ebben a szempillantásban kopogtatás hallik. Tisztes ősz ember lép a szobába. A megye túlsó felében levő faluból.
